Mielőtt belekezdenék ebbe a bejegyzésbe, egy valamit szeretnék leszögezni: nem vagyok pszichológus, sose végeztem el ehhez az ágazathoz kapcsolódó képzést (néhány egyetemi órát leszámítva nem sok tudással rendelkezem e téren).
Ebben a bejegyzésben egy egyszerű emberként próbálom elemezni a saját érzéseimet, gondolataimat, amelyek a várandósságom alatt kavarogtak/nak bennem. Lehet, hogy mások is tapasztalták ezeket az érzéseket, voltak, akik megélték ugyanúgy ezeket, mint én. Persze mindenki máshogy kezeli a "problémákat", máshogy tudja legyőzni azokat. Én leírom nektek, őszintén, kertelés nélkül, hogy én mit éltem meg, és hogyan küzdök az érzéseimmel. Igyekszem sorra venni ezeket a bennem kavargó érzelmeket, és leírni mindent velük kapcsolatban.
Félelem
Egy egy érdekes dolog. Sok mindentől félek, mert minden ami előttem van ismeretlen, és az ember általában fél az ismeretlentől. A félelmeim pedig sokfélék, és sokféle minőségűek, erősségűek.
Elsősorban félek a szüléstől, mint folyamattól. Alapvetően félek a fájdalomtól, így ezen része az egyik. Ott van az egész kórházi tartózkodás. Ki szeret kórházba járni? Meg ott van ennek a financiális része. Mert lássuk be, senki sem megy kórházba üres kézzel
Meg a szülés egy "koszos" dolog, beleértve az összes szülés előtt, alatt, után kiáramló dolgokat. (Nem, nem a gyerekre gondolok :) ) Én előre feszengek ettől, hiszen belém(nk) van nevelve egyfajta szégyenérzet, gátak, amiket fel kell oldani. Én már készítem magam, tudatosan gondolkozom erről. Szinte érvelek magamnak, próbálom meggyőzni önmagam, megmagyarázni magamnak, hogy ez természetes. Azok, akik bent lesznek napi szinten talán nem is egyszer vezetnek le szülést, már szerintem mindent láttak.
Másrészről félek az hazameneteltől, az első napoktól, hetektől, hónapoktól, évektől... :) Mindent megfelelően fogok csinálni? Mindenre felkészültünk? Félek a pelenkázástól, az öltöztetéstől, a sétától, a fogzástól, az alvástól. Annyi helyen, annyiféle dolgot mondanak, írnak. Bár ami ebben kicsit megnyugtat, az hogy mindenki fél ezektől, és mindenki meg tudja csinálni. Nekem, nekünk mért ne menne?
Talán az egyik legnagyobb félelmem, a házasságunkkal kapcsolatos. Igazán nem is voltunk sokat házasok, amikor már barátkoznunk kellett a megváltozott, kibővült szerepkörrel. A házasságunkban még vannak kiforratlan részek, aminek főleg az az oka, hogy a szüleimmel élünk együtt, nem egy külön, saját családi fészekben. Ezt a felemás helyzetet pedig fenekestül fel fogja forgatni a pici érkezése. Megváltozik a fontossági sorrend, átalakul az életünk. Félek attól, hogy ez milyen hatással lesz ránk, mint párra, mint házastársakra. Ennek a félelmemnek az eloszlatásához pedig beszélgetnünk kell Zsoltival, sokat. De annak érdekében, hogy minden működjön, ha nem is tökéletesen, az kell, hogy kompromisszumokat kössünk, és bizonyos dolgokon változtassunk.
"A legtöbb félelem nem állja meg egy részletes átvizsgálás próbáját. Ha felfedjük félelmeinket és pontról-pontra megvizsgáljuk őket, egyszerűen csak elillannak." (Jack Canfield)
Elsősorban félek a szüléstől, mint folyamattól. Alapvetően félek a fájdalomtól, így ezen része az egyik. Ott van az egész kórházi tartózkodás. Ki szeret kórházba járni? Meg ott van ennek a financiális része. Mert lássuk be, senki sem megy kórházba üres kézzel
Meg a szülés egy "koszos" dolog, beleértve az összes szülés előtt, alatt, után kiáramló dolgokat. (Nem, nem a gyerekre gondolok :) ) Én előre feszengek ettől, hiszen belém(nk) van nevelve egyfajta szégyenérzet, gátak, amiket fel kell oldani. Én már készítem magam, tudatosan gondolkozom erről. Szinte érvelek magamnak, próbálom meggyőzni önmagam, megmagyarázni magamnak, hogy ez természetes. Azok, akik bent lesznek napi szinten talán nem is egyszer vezetnek le szülést, már szerintem mindent láttak.
Másrészről félek az hazameneteltől, az első napoktól, hetektől, hónapoktól, évektől... :) Mindent megfelelően fogok csinálni? Mindenre felkészültünk? Félek a pelenkázástól, az öltöztetéstől, a sétától, a fogzástól, az alvástól. Annyi helyen, annyiféle dolgot mondanak, írnak. Bár ami ebben kicsit megnyugtat, az hogy mindenki fél ezektől, és mindenki meg tudja csinálni. Nekem, nekünk mért ne menne?
Talán az egyik legnagyobb félelmem, a házasságunkkal kapcsolatos. Igazán nem is voltunk sokat házasok, amikor már barátkoznunk kellett a megváltozott, kibővült szerepkörrel. A házasságunkban még vannak kiforratlan részek, aminek főleg az az oka, hogy a szüleimmel élünk együtt, nem egy külön, saját családi fészekben. Ezt a felemás helyzetet pedig fenekestül fel fogja forgatni a pici érkezése. Megváltozik a fontossági sorrend, átalakul az életünk. Félek attól, hogy ez milyen hatással lesz ránk, mint párra, mint házastársakra. Ennek a félelmemnek az eloszlatásához pedig beszélgetnünk kell Zsoltival, sokat. De annak érdekében, hogy minden működjön, ha nem is tökéletesen, az kell, hogy kompromisszumokat kössünk, és bizonyos dolgokon változtassunk.
"A legtöbb félelem nem állja meg egy részletes átvizsgálás próbáját. Ha felfedjük félelmeinket és pontról-pontra megvizsgáljuk őket, egyszerűen csak elillannak." (Jack Canfield)
Aggodalom
Ez elég közel áll nálam a félelemhez, csak kevésbé megfogható dolog, nehezebb konkretizálni, és sokszor felesleges dolgokra vonatkozik.
Már most aggódom érte: jól van odabent? Megkap mindent, amire szüksége van? Nem nyomom össze, ha ülök, fekszem, lehajolok?
Mivel itthon vagyok, nem dolgozom, így én vettem át a háztartást, vagyis ha kell főzök, teregetek, takarítok. Ilyenkor a pici nem nagyon aktív, nem mozog. Ha sokáig nem érzem, hogy mocorog, megint jön az aggodalom. De abban a pillanatban, hogy megmoccan, máris mosolygok, és jól is érzem magam.
Ezt az egyik sorozatban mondták, és azóta sokkal jobban érzem magam:
" - Kicsit aggódom, na jó nem kicsit, nagyon. Mert mi lesz, ha nem leszek elég jó anya? Mi lesz, ha ártok a babának, ha valami rosszat csinálok? Mármint mi lesz ha...?
- Az anyja jó munkát végzett magával, és az ilyesmi öröklődik."
Vágy
Ez egy kettős érzelem nálam, egyszerre örömteli és félelmetes. Konkrét eseményeket gondolok át, foglalok szavakba, amelyek még most nagyon koraiak, és nem is akarok semmit sürgetni, de a vágyak olykor felszínre törnek. Ilyenkor kicsit elmerülök bennük, élvezem a gondolataimat, majd a felszínre rántom magam, és "megyek tovább".
Az egyik ilyen gondolatom, amivel eljátszottam már, az az, hogy mi lenne, ha most megindulna a szülés. Elsősorban persze nem a baba fejlettsége szempontjából gondolkodom ezen, sokkal inkább abból a szempontból, hogy felkészültünk-e. Beszereztünk-e mindent, ami kell, készen állunk-e a fogadására. Ilyenkor a gondolataim inkább afelé mozdulnak el, hogy végigvegyem a kelengye listákat, annak is a legfontosabb részeit. Ilyenkor mindig eszembe jut valami, mint a babaruhák átmosása, vagy a kiságy kitakarítása, hogy nem vettünk még újszülött pelenkát, hogy nincs szoptatós melltartóm, se pizsamám a kórházba, nem voltam szülésfelkészítésen. Persze nyugtatom magam, hogy még van idő, még van 2 hónap, nem vagyunk elkésve. De a lelkemnek jót tenne, ha ilyenkor nem a hiányzó dolgok jutnának eszembe, hanem az, hogy minden megvan, bármikor indulhatunk.
A másik vágyam, amivel gondolom sok kismama szembeült már, az a megismerés. Sokszor eszembe jut, hogy olyan jó lenne a karomban tartani, átölelni, megsimogatni, magamhoz szorítani, szeretgetni. Szeretnék a szemébe nézni, érezni az illatát, gondoskodni róla. Szeretném látni Zsolti karjaiban, szeretném örömteli mosollyal szemlélni a két legfontosabb férfit az életemben. Szeretném, ha a nagyszüleim fölé hajolnának, gagyarásznának neki, szeretném, ha a szüleim, és Zsolti szülei is felvennék, ringatnák, beszélnének hozzá.
Szeretném már megismerni.
Öröm
Ez egy olyan érzés, amelyik folyamatosan bennem van. Míg a negatív érzések csak akkor, ha eszembe jut, vagy jobban elgondolkozom mindenen, addig ez állandó. Még akkor is, ha valami rossz érzés kerít hatalmába, ezt akkor se tudja kiirtani.
Vannak pillanatok, amikor erősebben érzem. Amikor ránézek a hasamra, amikor látom azt hullámozni a kis teste miatt, amikor hirtelen fel kell pattannom, és pisilni kell menni, amikor rápillantok a kiságyra, amikor olyan ruhába bújok, amiben szépen látszik, hogy kerekedem, amikor egy-egy ultrahang alkalmával meglátom őt.
De igazán különleges örömet, és boldogságot akkor szoktam érezni, amikor Zsolti a pocakomhoz beszél, amikor mesél neki, simogatja. Ilyenkor a picihez szól, nevén nevezi, bemutatkozik, tudatosítva, hogy ki is ő. :) Ilyenkor bármi bánt, vagy bármi rossz érzésem van, egy pillanat alatt elszáll, és csak örömöt és szeretetet érzek.
Ez egy olyan érzés, amelyik folyamatosan bennem van. Míg a negatív érzések csak akkor, ha eszembe jut, vagy jobban elgondolkozom mindenen, addig ez állandó. Még akkor is, ha valami rossz érzés kerít hatalmába, ezt akkor se tudja kiirtani.
Vannak pillanatok, amikor erősebben érzem. Amikor ránézek a hasamra, amikor látom azt hullámozni a kis teste miatt, amikor hirtelen fel kell pattannom, és pisilni kell menni, amikor rápillantok a kiságyra, amikor olyan ruhába bújok, amiben szépen látszik, hogy kerekedem, amikor egy-egy ultrahang alkalmával meglátom őt.
De igazán különleges örömet, és boldogságot akkor szoktam érezni, amikor Zsolti a pocakomhoz beszél, amikor mesél neki, simogatja. Ilyenkor a picihez szól, nevén nevezi, bemutatkozik, tudatosítva, hogy ki is ő. :) Ilyenkor bármi bánt, vagy bármi rossz érzésem van, egy pillanat alatt elszáll, és csak örömöt és szeretetet érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése