Családok otthonteremtési kedvezménye

Idén júliusban lépett életbe a megújult Szocpol, új nevén a CSOK. Mi is igyekeztünk kihasználni ezt a lehetőséget, és utána jártunk, érdeklődtünk, beszéltünk hitelügyintézővel. Végül sikerrel jártunk. egy hét nézelődés után megtaláltuk azt a lakást, amit igazán közel éreztünk magunkhoz.
Szeretnék most egy rövid beszámolót írni erről:

Mi Miskolcon vettünk panellakást, 73 nm-est. Július 9-én találtuk meg az igazit. A foglaló miatt megszüntettük a Fundamentát, és várnunk kellett az eddig betett összeget, így csak július 31-én írtuk alá az adásvételi szerződést. 

A lakás ára 5 900 000 Ft, a CSOK-ot 1 meglévő és 2 vállalt gyerekre igényeltük, ami 1 200 000 Ft. Az egész folyamatot az OTP-nél intéztük, ahol a meglévő gyerekre eső 600 000 Ft-ot önerőnek számították. Így 700 000 Ft önerőt kellett felmutatnunk, és 4 000 000 Ft kölcsönt igényelünk. 

A szerződés aláírásakor kifizettünk készpénzben 500 000 Ft foglalót, majd a következő héten, hétfőn elutaltunk 200 000 Ft-ot az eladó számlájára. Utóbbit, egy, az ügyvéd előtt aláírt elismervénnyel igazolta az eladó.

Az adásvételi szerződésbe bele került az energetikai tanúsítvány száma, a lakás energetikai besorolása 'B' lett.

Augusztus 3-án, hétfőn kezdtünk neki az igazolások beszerzésének. A MÁK-ba mentünk először (igazolás arról, hogy lakásépítési kedvezményt megelőlegező kölcsönszerződéssel nem rendelkezünk).

Szerdára kért a párom időpontot a TB-ben. Mivel mi kamattámogatott hitelt is igénylünk, ezért 2x3000 Ft-ot kellett kifizetni. Mivel nem tudtuk, hogy mikorra lesz kész a MÁK-os igazolás (min 8 napot mondtak), ezért későbbi átvétellel kértük a TB-ben az igazolást.

Csütörtökön hívtak a MÁK-ból, hogy mehetünk az igazolásért. 

Pénteken reggel elmentünk a NAV-ba. Ott bankkártyával fizettünk, mindenki csak a saját bankkártyájával fizethet, vagy meghatalmazás kell. (Csekken is be lehet fizetni.) Az igazolást ott rögtön ki is adták. 
A TB igazolásért egy hét múlva, a megbeszélt napon ment be a párom. Aznap, vagyis augusztus 12-én leadta a hitelügyintézőnk a papírokat, és az igénylést.

Ami még kellett: nekünk a személyi igazolvány, lakcímkártya, adókártya, taj kártya, és a házassági anyakönyvi kivonat (mindennek a másolata), a gyereknek pedig a születési anyakönyvi kivonata, a személyi igazolványa, a lakcímkártyája, és az adókártyája (szintén minden másolata)

A lakáshitel kérelmet is kitöltöttük, amihez pluszban csatolni kellett a családi pótlék összegéről egy igazolást, az utolsó három havi számlakivonatomat, és a GYED-ről kapott határozat másolatát. Mivel a páromnak OTP-s számlája van, így oda érkezik a fizetés, neki nem kellett jövedelemigazolás.

Miután az értékbecslő megnézte a lakást, a hitelügyintézőnk utána is érdeklődött az eredménynek, így 2 héttel az igénylés benyújtása után meg is tudtuk, hogy pozitívan bírálták el a kérelmünket. Ismét két hét telt el, mire megküldték a hitelszerződést, és mehettünk aláírni. A bankban töltött 2 óra hossza elég gördülékenyen, és észrevétlenül telt el. Az aláírás után egy héttel az eladó számláján volt a lakás vételára, így már csak arra kellett várni, hogy kiköltözzön az eladó. Ez szintén 2 hétbe telt, de sokkal többnek tűnt, főleg abban a tudatban, hogy nekünk még rengeteg munkák lesz a lakással. De október 5-én megtörtént a birtokba adás, majd 2 héttel később - igen, minden 2 hét múlva történt - a közműveket is átírattuk.

Ezután nyugodt szívvel mondhattuk, hogy vettünk egy lakást. :)

Az első ... (3)

Összeszedtem pár újabb "elsőt". 

...pépes étel

Mivel elég erős volt a tejem, így nagyon gyors ütemben hízott a kicsi. Talán ezért javasolta a védőnő, hogy kezdjük el a hozzátáplálást.

Aznap, amikor először adtunk neki pépes ételt, főzeléket, nem is terveztük el előre. Egy héttel azelőtt, hogy 4 hónapos lett, egy vasárnapi ebédből vettünk ki neki zöldséget. Én eleve úgy terveztem, hogy az ebédet váltom ki.
Répát és krumplit főztünk a húslevesben, azt mixeltem össze botmixerrel, és egy kis anyatejjel hígítottam.
Erre a reakcióra nem számítottam, arra hogy ennyit fog enni. Annyira ügyesen evett, olyan szépen tátotta a száját a kanál láttán. Annyira büszke voltam rá.
A fogzás viszont mindent megváltoztatott. Elsősorban a lelkesedése csökkent. Remélem visszatér.

...fog

Ennek a témának nem lenne elég 5 sor, így ezt részletesebben kifejtettem egy külön bejegyzésben. De azért röviden.

Egy hosszan tartó folyamat, ami nálunk sok sírással, rossz éjszakákkal, és fájdalommal járt. A fogzás 2014 decemberében kezdődött, és még egy jó ideig el is fog tartani. Az első fog áttöréséhez majdnem 2 hét kellett. A tünetei a hőemelkedés, és a hasmenés volt.

Talán ami kimaradt a korábbi bejegyzésből, hogy ez az első foga, a többi áttörése lehet, hogy teljesen más lesz.

...orvosi vizsgálat

Ez a foggal függött össze. A hónapban már elég nyűgös volt, sokat nyugtalankodott, és egy hétfő éjjel megjelent a fogzás első igazi tünete, a hasmenés. Semmi más tünet. Szombat este viszont nagyon meleg volt a gyerek teste, megmértük, hőemelkedése volt. Lázcsillapítót adtam, és még éjjel is kellett. Vasárnap semmi, minden normális volt, azon kívül, hogy kedvetlennek tűnt. De hétfőn elvittem orvoshoz. Megvizsgálta, alaposan, de azt mondta, nem látja betegnek. Ez azért megnyugtatott.

Ha aggódsz, menj el orvoshoz, inkább felesleges legyen, mintsem komolyabb baj történjen. A láz nem játék, ha pedig nem tudod csillapítani, akkor baj is lehet. A tünetek nem mindig egyértelműek, vagy nem vehetők mindig magától értetődőnek. 
Beszéltem olyan anyukával, akinél a fogzás tipikus tünetei voltak jelen, de nem ment le a kicsi láza. Ügyelet lett a vége, és felső légúti fertőzés.

... hintázás

Elég sokáig tartott, mire olyan játszóteret találtunk, ahol megfelelő hinta van. Mivel az első alkalomkor még elég kicsi volt, így elég speciális hintát kerestem.Igazából nem volt messze, csak valahogy arrafelé nem nagyon jártam. A későbbi sétáink alkalmával egyre több, "eldugottabb" helyen találtam kisebb játszótereket, tökéletes hintával.

De az első alkalom különleges volt, mert addig vártam vele, amíg Apa is ráért. Együtt, hármasban mentünk el. Leírhatatlan volt az öröme. Imádta, azóta is imádja. Apa is nagyon élvezte, láttam rajta, örül, hogy ott lehet, hogy nem hagyta ki ezt az élményt, ezt az emléket. A kicsi azóta már mondja, hogy 'tenn', ha hintázni akar menni vagy ha meglát egy hintát.

... lépések

Az első lépéseit augusztusban tette meg. Épp nagyszüleimnél voltunk. El se tudom nektek mondani, hogy mekkora örömöt jelent nekem, hogy épp náluk lehettünk. Már korábban is próbálkozott Dominik önállóan, de inkább csak kapaszkodva lépegetett. 

Aznap viszont felállt a dédipapa lába mellett, elengedte a lábát, és lépett pár lépést felém. Elképesztően aranyos volt, ahogy kicsit esetlenül, de annál nagyobb magabiztossággal megtette azt a pár önálló lépést. Nagyon büszke voltam rá, mindannyian büszkék voltunk rá. 

Néhány héttel később nyaralni mentünk. A kezünket fogva nagyon sokat sétált. Szinte meg se akart állni. Körbe sétálta a házat, pár lépést nélkülünk is igyekezett megtenni. Az ott töltött 2 és fél nap alatt nagyon sokat fejlődött, egyre ügyesebb lett. 

Amikor hazaértünk, már csak is önállóan, kapaszkodás, és elesés nélkül járkált a lakásban. Aznap jelentettem ki teljes bizonyossággal, hogy jár a gyerek. 

40,1 C

Az egész egy kis orrfolyással indult, egy hete. Semmi más nem volt, de elvittem orvoshoz. Nem volt piros a torka, tiszta volt a tüdeje, csak folyt az orra. 
Majd eltelt egy hét, és vasárnap hajnalban kicsit melegnek éreztem a testét. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert a takaróba burkolózva találtam rá. De reggel már feltűnő volt, hogy továbbra is meleg. Megmértem a hőjét, akkor még csak hőemelkedése volt, de később, a nap folyamán láz lett belőle. Adtam neki kúpot, ami elég hamar le is vitte, de estére megint felszökött. Kicsit hagytuk hűlni a vizet, amikor fürdettük - tudom, nem ez a legjobb módszer - majd hőmérés, megint lázcsillapítás. Éjjel mérnem se kellett, éreztem rajta, hogy forró, adtam is a szuszpenziót. Na az a tiltakozás, szenvedés, hogy ő márpedig nem fogja bevenni, hát, sírni tudtam volna. Nem mintha amúgy nem.

A kedd hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy napközben sokkal aluszékonyabb volt, mint előző nap. Ezt tetézte az, hogy alig evett, és még kevesebbet ivott. Még jó, hogy szoptatom, mert amúgy nem tudom mi lett volna. Napközben aludt mindenhol, a kiságyban, a mi ágyunkon, még a földre is letettem. A legjobb és egyben a legszívszorítóbb az volt, amikor a karomban aludt. Ott szuszogott a karomban, néha adtam neki egy-egy puszit, vagy megsimogattam az arcát, és jóleső érzéssel töltött el, hogy az eddiginél hűvösebb az arca, homloka.

Estére viszont minden megváltozott, sokkal nyűgösebb volt, nyugtalanabb, talán még melegebb is. Készítettünk neki egy kád meleg vizet, majd fokozatosan hűtöttük. Fürdés után nem sokkal, hőmérőzés.

Nem is tudom hányszor féltem, vagy ijedtem meg életemben. De azon az estén, amikor a hőmérő 40 fok felé kúszott, akkor szinte sokkot kaptam. Olyan mértékben, hogy gondolkodni se tudtam. Minden olyan szürreális volt, olyan hihetetlen. Zsolti már azzal riogatott, hogy ügyelet lesz a vége. Emellett még tagadtam is, hogy minden rendben lesz, hogy nincs is semmi baja, meg popsiban mértem, az csak 39,5 igazából, nem lesz semmi gond, majd kialudja, hamarosan hat a lázcsillapító. Igazából így is lett, de egyszerűen nem tértem magamhoz addig, amíg a következő méréskor már csak 38,4-et mutatott a kijelző.

A rémület, amit a 40,1 fok okozott, azonnal az orvoshoz zavart, szerdán. De addigra már csak hőemelkedése volt, a hangulata is javult, jókedvű lett. Sőt, a rendelőbem szaladgált, nevetett. Meg nem mondtam volna róla, hogy lázas volt.
Az orvos megvizsgálta. Kicsit duzzadtak voltak a nyirokcsomói, enyhén piros a torka. Felírt antibiotikumot, Fenistil cseppet. Rákérdezett a lázra is, mióta tart, mennyit mértem. Amikor elmondtam, hogy vasárnap éjjel/hétfő hajnalban kezdődött, szinte láttam rajta a felismerést: a gyereknek három napos láza van. Nyugodjak meg, elmúlik, akár aznap. Számítsak piros kiütésekre, de nem fáj, nem viszket. A betegség összes tipikus tünetét produkálja. Igaza lett. Aznap már nem is volt láza, és a következő két nap jöttek, majd mentek is a pöttyök.

Na bumm! Hallottam már erről, de igazán sose gondoltam, hogy elkaphatja. Olyan hihetetlen, szinte nem létező betegségnek tűnt. Amikor hazajöttem, utánanéztem. A herpeszvírus egyik fajtája okozza. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy ezért nagyon fontos, hogy ne etessük a saját kanalunkkal a gyereket, és ne adjunk a szájára puszi.

Egy év

Szinte hihetetlen, hogy már eltelt több mint egy év, amióta Dominik megszületett. Elképesztő, hogy az a csöppség, aki nem olyan régen még a pocakomban fejlődött, mára már teljesen önálló, fejlett, okos, és akaratos kis ember, aki hamarosan járni fog.

Elképesztő abba belegondolni, hogy a szemem előtt nőtt meg, fejlődött, ügyesedett. Hatalmas élmény volt ott lenni a nagy pillanatoknál, óóó, és még mennyi nagy pillanat jön még. Imádtam, ahogy emelgette a fejét hason fekve, ahogy küszködött az átfordulással, ahogy próbált kúszni, kicsit esetlenül. De nem emlékszem arra a pillanatra, amikor először mászott, igazán, hosszan. De azt sose fogom elfelejteni, amikor megtette az első lépéseit. Igaz, hogy 2-3 lépésnél nem volt több, de egyedül, kapaszkodás nélkül, és határozottan, magabiztosan tett pár lépést. Ami ezekben a pillanatokban, mérföldkövekben a legjobb, az az, hogy megoszthattam a férjemmel, Apával, hogy ő is ott volt. Leírhatatlan, amit éreztem ezekben a percekben, de azt tudom, hogy Zsoltinak ez sokkal többet jelentett, mint nekem.
Emellett ott van az is, hogy épp ezek az első szárnypróbálgatások a nagyszüleim házában történtek. Számomra és úgy gondolom számukra is leírhatatlan öröm, hogy ott lehettek, láthatták a dédunokájuk lépéseit. Ezek azok az emlékek, ezek azok a fontos mozzanatok, aminél ott kell lenni, ami erőt ad a többi, monoton hétköznapon.

Igaz, hogy már egyedül eszik, kézzel, a kanál még várat magára, de a mai napig odafekszik mellém, és húzza fel a pólómat, kér tejcsit. Napközben ezzel semmi baj nincs, és este is azon alszik el. De az, hogy éjszaka is egyszer, kétszer, többször megébred, és csak azon hajlandó visszaaludni, na az kikészít. Fáradt vagyok, nyűgös, kevesebb a türelmem, ami inkább a párom felé nyilvánul meg, nem a kicsi felé. Aki azt mondta, hogy 3 hónap után könnyebb lesz, az nem ismeri az én gyerekem. :) Az elmúlt 13 hónapban talán ha nyolcszor aludta át az éjszakát. Óóóó, de mennyi álmatlan éjszakám lesz még. :) Hol ezért, hol azért. De szüksége van rám, és akkor is megadom neki a jelenlétemet, ha ez csak úgy megy, hogy a földön, a szivacson fekve, a kiságyon keresztül kell a kezét fognom, hogy a fogzás fájdalmai közepette egy kis enyhülést adjak neki éjszaka. 

Visszatekintve elképesztően gyorsan elrepült ez az egy év. Ezalatt az idő alatt nagyon sok közhelyet megcáfoltunk, és nagyon sok igaznak bizonyult, mint például a "Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond." Ez igazán mostanra vált igazzá, vagyis talán akkorra, amikor elkezdett felállni a bútorok mellé. Olyan, mintha az egész napom egy végtelenített szalag lenne, amelyen hol a "nono", nem szabad szöveg fut, hol pedig a gyerek után pakoló tragikomédia fut.

Piszkosul nehéz volt ez az év. Nagyon sokszor voltam mérges, utáltam, hogy negyvenedik (inkább negyvenezredik) alkalommal is vissza kell pakolni az edényeket, pelenkákat, gyerekruhákat, fehérneműt, könyvet.... 

De mérges voltam magamra is, amiért ilyen kicsinyes dolog miatt vagyok mérges. A kialvatlanság nagyon rányomta a bélyegét mindenre. Tudom, hogy most a felfedező korszakot éli, hogy feszegeti a határokat, hogy "tesztel", meddig mehet el a hisztivel, és ez hol van még az igazi hisztitől. Igyekszem nyugodt maradni, megpróbálom elmagyarázni, hogy mit miért tiltok, miért nem szabad. De hogy lehet ezt jól elmagyarázni egy egy évesnek, aki még csak most ismerkedik a világgal? Néha én magam is megkérdőjelezem, hogy van-e értelme. De csak több értelme van, mint csak azt mondani, hogy nem szabad, vagy 'nono'. Ha elmondom, hogy miért nem, akkor egyenrangú félként kezelem, önmagamban is berögződik ez a hozzáállás, és így talán később, amikor nagyobb lesz könnyebben, zsigerből fog jönni, hogy ne "gyerekként" tekintsek rá. Igaza van anyának abban, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. Csak olyan furcsa még egy 13 hónaposnak arról magyarázni, hogy áram van a konnektorban, vagy feljön a zománc az edényről.

Sokan mondják, és persze ezek főleg a rokonok, akik ritkábban találkoznak a kicsivel, de ismerősöktől, barátoktól is hallottam már, akik kevésbé elfogultak, hogy látszik, hogy sokat foglalkozom Dominikkal. De megmondom őszintén, én néha nem így érzem. Esténként eszembe jut, hogy játszhattam volna többet vele, fejleszthettem volna, vagy csak gyöntölhettem volna kicsit többet.

De tudjátok mit, nem vagyok tökéletes anya, és nem is akarok az lenni. Egyszerűen csak anya akarok lenni. Egy anya, akinek mosolygós, okos gyereke van. Egy anya, aki este kétségekkel, és bizonytalansággal fekszik le, hogy vajon jól csinálja-e. Igen, én is elolvasok könyveket, cikkeket, de nem ez határoz meg. Nem ezek fogják megmondani, hogy hogyan legyek jó anya, nem ezekből fogom megtudni, hogy jól csinálom-e. Igazából, ha visszapörgethetném az időt, ááá, hagyjuk, tuti így csinálnék mindent. Hiszem, hogy a gyerekem mosolya, és az ölelő karja elég bizonyíték erre. Ez az, amit igazán megtanultam az elmúlt egy év alatt.

Kész érzelmi hullámvasút volt ez az egy év. Szerintem elég sok dolgot megtapasztaltam. Vittem betegen orvoshoz, ijedtem meg sose hallott hangoktól, elengedtem a nagyszülőkkel egy egész napra a dédiékhez. De nevettem vele, miközben játszottunk, új dolgokat tanultam, és tanítottam. Néztem büszkén, és aggodalommal ahogy felállt az ágyhoz, ahogy focizott, ahogy önállóan lépkedett. De voltam szimplán csak büszke, amikor meg se mukkant az oltáskor. Sírtam, amikor szopási sztájk volt, amikor vigasztalhatatlanul, és látszólag ok nélkül sírt, amikor szívni kellett az orrát a nátha alatt, de akkor is, amikor először ölelt meg, épp anyák napján. De voltam szomorú, irigy és féltékeny is egyszerre, amikor mást megölel, megszeret, de én hiába kérem, engem nem. Átéreztem azt, amit a tini gyerekek anyukái, mert eltolta a kezem amikor simogattam, vagy megöleltem. Szinte láttam a sunyi mosolyában, hogy „Anya, hagyjál!” És kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a jövő, hogy mennyi érzelem vár még rám. :)

Kihívásokkal, kalandokkal, próbatételekkel, örömökkel, játékokkal teli egy év volt, és bízom benne, hogy az elkövetkezendőek is ilyenek lesznek. Ilyen az én anyaságom, nekem ilyen elég jó anyának lenni.

Milyen az anyaság?

Sokan feltették már nekem ezt a kérdést, amióta megszületett Dominik. Igazából erre a kérdésre nincs se jó, se rossz válasz, és ahogy jól belegondolok nincs is rá semmilyen válasz. Ez egy olyan állapot, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni, vagy ha mégis, akkor az csak a valóság felszínét súrolja, de igazából sokkal több van mögötte.

Én mégis megkísérlem szavakba önteni, hogy számomra milyen az anyaság, hogy nekem mit jelent, hogy én mit élek át anyaként, milyennek látom ezt az szerepet. Igyekszem egyszavas válaszok köré gyűjteni mindezt.

Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni, lassan egy évvel ezelőtt, és fogalmak köré gyűjteni az anyaságot, még könnyűnek tűnt. De ahogy telt az idő, ahogy egyre több és több élményem lett, egyre többféle érzés vagy fogalom köré lehetett volna gyűjteni őket. 
Pár apróság is eszembe jutott, amiket nem igazán tudnék kategorizálni:

 - A gyereknevelés rettenetesen próbára tette és még a mai napig is próbára teszi a türelmemet. Ez pedig nekem különösen nehéz, hisz aki közelebbről ismer, tudja, elég hirtelen haragú tudok lenni. 

- Szeretem a gyerekem, ő minden boldogságom, de az elején olyan kimerült és elcsigázott, kétségbeesett voltam, hogy - és vessen meg aki akar - néha visszacsináltam volna az egészet.

 - Megmondom őszintén, nem könnyű. Nem tudom megszámolni hányszor sírtam, de emlékszem mennyire meggyötört a szopási sztrájk. Nem emlékszem, hogy mi minden miatt pityeredtem el, de azt tudom, hogy utána könnyebb volt. Mintha megszabadultam volna egy tehertől.

Fárasztó

Kezdetben sokkal inkább fizikálisan fárasztó. Hirtelen, a semmiből :) ott van egy csöpp ember, aki éhes, fél, szeretetre van szüksége, függetlenül attól, hogy nappal, vagy éjszaka van, és neked készenlétben kell állni. Nem egyszer volt, hogy elaludtam szoptatás közben.
Később inkább szellemileg vált fárasztóvá. Ahogy csökkentek az éjszakai kelések, úgy nőttek a nappal ébren töltött órák. Ilyenkor pedig igazán oda kellett figyelni, főleg miután elkezdett kúszni. Követni mindenhová, figyelni, nehogy baja legyen. Bár ugyanez elmondható, most, hogy mászik, és mindenhova feláll. De a sok ébrenlét alatt nehezebb volt bármi, a lakás körüli dolgot elvégezni. 

Aggasztó

Nem mondom azt, hogy az anyaság automatikusan aggodalommal jár. Se azt, hogy az aggodalom majd megszűnik. Mert mindig is aggódni fogok érte, ha járni fog, ha elmegy óvodába, iskolába, egyetemre, ha megnősül, ha elköltözik. 
Sok minden ad okot aggodalomra, alvás, evés, fogzás, mozgásfejlődés. Amikor először lett beteg, amikor 39,4 volt a hője, amikor egy hétig ment a hasa. Ezek voltak eddig a legnagyobb aggodalmat kiváltó események. De az apróságok is aggasztottak, mint az, amikor elkezdett egyedül enni, és nem tudtam hogy eleget eszik-e, vagy hogy nem fázik-e, nincs túl melege, elég folyadékot ivott. Mennyi minden adhat okot aggodalomra. Néha akkora értelmetlenségnek tűnnek, főleg amikor utólag visszagondol az ember. :) 

Félelemmel teli

Ez igazából kapcsolódhat az aggodalomhoz is, de én teljesen más irányból próbálom megközelíteni ezt az értést. Nagyon sok mindentől féltem, főleg technikai dolgokra gondolok. 
Féltem a fürdetéstől, hogy hogyan fogom tartani, és mosni egyszerre, főleg amikor egyedül vagyok. Féltem a köldökcsonktól, annak ápolásától.
Félelemmel töltött el az is, amikor először öltöztettem át, hiszen olyan törékeny és apró volt. Féltem, hogy túl erősen fogom, vagy véletlenül megrántom a kezét.
Talán az egyetlen dolog, amitől nem féltem, az a pelenkázás volt. Valahogy az már a kórházban is könnyedén ment.

Irigy

Az irigység igazából akkor született meg bennem, amikor elkezdtem összehasonlítani a gyerekemet másokéval. Mivel az interneten már könnyen talál az ember olyan csoportokat, ahol hasonló, vagy egykorú gyerekek anyukái beszélgetnek, így percek alatt megtudhatunk rengeteg infót a korabeliekről. Én is rátaláltam ilyen csoportra, ahol, főleg a mozgásfejlődés témakörében kezdtem irigykedni. Volt akinek már mászott a gyereke, amikor az enyém még csak kúszott, és nem is ült, de az övék már felállt.
A legkönnyebben úgy tudtam megszüntetni ezt az érzést, hogy beláttam és elfogadtam, hogy minden gyerek más. Más ütemben fejlődnek, az izmaik, a csontok később/korábban lesznek elég erősek. Eljön mindennek az ideje. Csak győzzem kivárni. :)

Kérdésekkel teli

Ez is többrétű. Vannak kérdések a világ felé, és vannak önmagad felé.
Egy csecsemővel rengeteg új dolgot meg kell tanulni, róla is és magadról is. Megszületnek a technikai kérdések, amelyek legtöbbször úgy kezdődnek, hogy "hogyan kell". Új ismereteket szerzünk, és mesteri szintre fejlesztjük. Kialakítjuk a tökéletes, és hatékony pelenkázást, szoptatást, altatási módszert... Hamarosan pedig kezdhetjük előröl, mert a jól bevált trükkök használhatatlanok lesznek. Hogy miért? Jó kérdés. :)
Lesznek speciális, evidens, vagy egyszerűen bugyutának tűnő kérdések. Ilyenkor meg kell keresni a megfelelő személyt, aki választ tud adni. Lehet a védőnő, a gyerekorvos, a barátnő, az anyukád, vagy az anyósod, vagy a néni a zöldségesnél. :) De sokszor érdemes egy ismeretlen ismerőst, egy másik anyukát megkérdezni.
Viszont két dolgot igazán megtanultam. Egyrészről, hogy merjek kérdezni, másrészről, hogy hallgassak az ösztöneimre.

A másik réteg, az önmagammal szembeni kérdések.
Sokszor feltettem magamnak az "alap" kérdéseket: jól csinálom? Nem rontom el? Jó anya vagyok? 
De olyan kérdések is felmerültek bennem, amelyek az önismeretem tették próbára: Képes vagyok én erre? Bírni fogom?
Ezekre a kérdésekre, azt hiszem inkább az idő fog választ adni. Amikor majd 30 év múlva visszatekintek, amikor látni fogom, hogy milyen felnőtt lett belőle, hogyan éli az életét, vagy hogyan neveli az unokám.  Pont úgy, ahogy az én édesanyám is most kapta meg ezeket a válaszokat.

Büszkeséggel teli

Nagyon sok minden tölt el büszkeséggel. Kezdjük azokkal az apróságokkal, amelyek a fejlődése szempontjából fontosak. Amikor először emeli fel a fejét, vagy először fordul oldalra, vagy át, vissza. :) Az első kúszásnak nem nevezhető próbálkozások, az imádni való mászás, vagy amikor feláll, és elkezd kapaszkodva lépegetni. De ott lesz, amit még én nem éltem át, amikor megáll egyedül, kapaszkodás nélkül, és amikor megteszi az első lépéseit. De a sort lehetne sokáig folytatni.
Viszont az apróságok is imádni valóak, és örömmel töltenek el (mert valahol a büszkeség öröm). Nézem ahogy játszik, és elkezdi pakolni a formákat a tartóba, a megfelelőt a megfelelőbe, vagy tolja a kisautót. Büszke vagyok rá, amikor egyedül játszik, vagy amikor rászólok, és abba hagyja amit nem szabad (bár ez ritka) :) De amikor először aludt el egyedül, az mesés volt. :)
Amikor más dicséri a gyerekem, az pedig külön élmény. Legyen az csak a védőnő, aki szerint szépen fejlődik, vagy ügyesen csinál ezt-azt. De lehet a postás, vagy a szomszéd, aki megemlíti, hogy milyen szép, vagy milyen nagyra nőtt. De az elismerő pillantások, vagy a mosolyok egy-egy idegentől, amikor sétálunk, és ő hadonászik, gagyarászik, tapsol.

Megható

Talán nincs is annál szebb, és meghatóbb, amikor ráteszi a fejét a vállamra, és pillanatok alatt elalszik. Amikor tejszagú lehelettel szuszog a fülembe, akkor tudom, hogy boldog, és elégedett. 
Számomra minden apa-fia pillanat megható, imádom nézni őket együtt, akár játszanak, akár altat Zsolti. Az az önfeledt öröm és szeretet, amit a párom szemében látok, és a kisfiam arca, tekintete mindennél többet jelent nekem.
Az is egy emlékezetes alkalom volt, amikor beteg volt szegénykém, nem nagyon kapott levegőt, ha vízszintesben feküdt, hiába szívtam az orrát. Emlékszem, sokat szenvedtünk, de amikor a mellkasomon aludt el, és szépen egyenletesen vette a levegőt, nem volt szívem lefektetni. Így szunyókált rajtam, én pedig simogattam a kis buciját, és arra gondoltam, hogy épp a szívverésem hallgatja, mint olyan régen, odabent.
Az első alkalom, amikor megölelt, az volt anyaságom egyik legszebb pillanata. Épp anyák napján történt, így egy csodálatos ajándék volt. Ültem a fotelban, karomban a kicsi, aki rátette az apró kezeit a nyakamra, és elkezdett húzni magához, addig, amíg a kis pofiját az enyémhez nem érintette. Éreztem a szorítását, hogy húz magához, éreztem a puha bőrét az arcomon. Leírhatatlan érzés volt.

Balesetek

Balesetek márpedig mindenkivel történnek. Ne mondja nekem senki, hogy amikor elkezdett kúszni a gyerek, akkor nem koppant le a kis bucija, vagy már az első felüléseknél fixen ült és nem dűlt el egyszer sem, netán amikor végre felállt, kezdettől stabilak voltak a lépései.

De mi számít balesetnek? Amikor nem figyelsz, és leesik, elesik? Vagy amikor nem vagy ott? De mi van akkor, ha ott vagy és figyelsz rá? Amikor csak egy karnyújtásnyira vagy tőle? Az amit nem tudsz megakadályozni, vagy épp az, amit megakadályozhattál volna? Igazából teljesen mindegy, hogy ki mire mondja, hogy "baleset", a definíció nem változtat azon a tényen, hogy a gyermeked valamilyen formában, és mértékben megsérül.

Akinek nem volt ilyen, akinek sose sérült meg semmilyen formában a gyereke, őt szeretném emlékeztetni a saját gyerekkorára: mászókázás, biciklizés, fogócska, fára mászás, torna óra és még sorolhatnám. Én elestem, megsérültem, tört el csontom. Ez pedig a gyerekünkkel is megtörténhet.

Ilyenkor be kell vallani, nagyobb baj is előfordul. Leesik. Jobb esetben csak 20-30 centiről, rosszabb esetben magasabbról. Ha ez megtörténik, akkor minden megváltozik. Először sokkol, ahogy meghallod a sírását, eltörik benned valami, odafutsz, felkapod, próbálod megnyugtatni, igazából  őt is és magadat is. Őt sokkal hamarabb sikerül, de neked nem megy. Azt a képet, ahogy gurul, azt a hangot, ahogy koppan, ahogy sír, soha többé nem tudod kiverni a fejedből. Próbálhatsz bármit, bizonygatod, hogy nem tehettél ellene, szidhatod magad, hogy nem figyeltél, hibáztathatod magad, a helyzeten nem fog változtatni. 

Együtt sírtok, neked is fáj, neki is fáj, megnyugszik, de te nem. Soha. Igazán soha. Mindig benned lesz az a tüske. Olyan mintha bántottad volna a gyereked. Rossz anyának gondolod magad. Pedig nem bántottad fizikálisan. Bűntudatod van, remegsz, félsz, rettegsz, hogy bármikor megtörténhet újra. Próbálod bebizonyítani, hogy jól van. Elviszed orvoshoz, ügyeletre, azt mondja jól van. Szégyenkezel. De mindig bennem marad a kérdés: nem okoztam maradandó károsodást?
A baleset fáj és annak nyoma marad, talán látható is, de benned egy láthatatlan. Próbálsz túllépni rajta, próbálod elfelejteni, de az a kép, ahogy már nem éred el, bármennyire is igyekszel, nem tudod megakadályozni, az örökre bennem marad. A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz megnyugodni, mert ő érzi, és ő is nyugtalan lesz. Nem tudod semmissé tenni, de könnyebb lesz, egyre könnyebb. 
Hányszor fog még elesni, hányszor lesz bibis, hányszor jön sírva, hány sebet fog szerezni az évek során és nem lehetsz mindig mellette. De letörölheted a könnyeket, megpuszilhatod, betapaszthatod a sebet. Lesznek olyan sebek, amit nem tudsz bekötni, a szív sebeit, de tudni fogja, hogy rád mindig számíthat.

Amit a saját tapasztalataim alapján tanácsolni tudok, az, hogy bocsáss meg magadnak! Sajnos vannak balesetek, még a legeslegnagyobb odafigyelés ellenére is. 

Örökké emlékezni fogsz erre és akármikor eszedbe jut mindig azon fogsz agyalni hogy lehetett volna megakadályozni.

Sok helyen olvasni, hogy nem szabad rögtön felkapni, ha elesik. Figyelni kell önmagunkra is, hogy ne szisszenjünk fel. De ez nehéz. Nagyon nehéz. Meg kell tanulnia, hogy a világ ugyan veszélyes hely, de merni kell, bátran fel kell fedezni. De azt is biztosítani kell számára, hogy megtanulja, van kire számítania, ha bajba kerül, ha megsérül. A kettő közti egyensúlyt viszont nehéz megtalálni.

Apának lenni

Megkértem Zsoltit, hogy próbálja meg leírni, szavakba önteni azt, hogy milyen apának lenni. Íme az eredmény:

Milyen apának lenni? Ez egy jó kérdés… Elmondom, én hogyan éltem meg ezt az elejétől, illetve mostanában…

Amikor a feleségemmel együtt megnéztük azt a bizonyos tesztet, ami bizony pozitív eredményt mutatott, nagyon furcsa érzés volt. Mint amikor félre nyel az ember és nem tudja, hogy mi lenne a jobb, ha megfulladna, vagy ha felköhögné :)

De félre a tréfát… Abban a pillanatban nagyon sok gondolat, érzelem és mindenféle futott át az agyamon. Egész életemben szerettem volna gyerekeket, szerető feleséget és saját lakást, egy meghitt otthont, amikből így már végre kettő is beteljesült. Ez hatalmas megható érzéssel és örömmel járt ekkor. Ugyanakkor rögtön átfutott az agyamon az is, hogy kell egy normálisabb munkát találnom, ami alkalmas család eltartásra, amit jobban szeretek, illetve több időt tölthetek a családdal. Hála Istennek ez is meg lett, megvalósult, mint ahogy tulajdonképpen sorban minden, ahogy a dolgok állnak mostanság. Hiszek abban, hogy amit igazán akar az ember és elhiszi, hogy megérdemli és az övé lesz, az úgy is lesz. 
Emellett rögtön eszembe jutott, hogy igen, vége… Egy korszak lezárult, és egy egészen más szakasz, más élet, más helyzet vár rám. Már nem csak mi vagyunk, nem csak én, hanem lesz hamarosan valaki, aki mindent felülír, és mindent gyökeresen megváltoztat. Ez biztosan mindenkit megrémít, ha bevallja, ha nem, hogy már nem ő lesz az első önmaga számára, nem ő lesz a legfontosabb. Sokan, úgy vélem épp emiatt nem akarnak, mernek gyereket vállalni, mert igenis fel kell adni sok mindent a vágyaikból, álmaikból, életükből, terveikből és feláldozni a gyermeknevelés oltárán. Sokan ehhez talán túl kényelmesek, önzőek vagy ki tudja, hogy ezt megtegyék. 
De térjünk vissza hozzám… Szóval rengeteg pozitív érzelem öntött el, de ugyanakkor sok kétség és félelem… Meg tudom csinálni? Képes vagyok én erre? Meg lesznek az anyagi feltételek? Jó apa leszek? És még sorolhatnám, de igazából összességében nagyobb volt az öröm és a pozitív érzés, hogy végre gyermekünk lesz. Én már csak ilyen maradi vagyok, maradi elképzeléssel, otthon melege, család, feleség és gyerekek, és ha ezek mind meg lesznek, azt mondom, már nem éltem hiába.

Hogyan éltem meg a terhességet?

Igazából már a terhességtől kezdve sok szempontból szerencsésnek mondhatom magam sok férj-, pasi-, apajelölttel szemben. A terhesség ideje sem volt különösebben megterhelő. Mint ahogy Anett sem élte meg szenvedésként és „minden bajom van tőle” dologként, úgy nekem sem volt igazából semmi extra a terhesség ideje alatt, ahogy visszaemlékszem. Igaz, most így hirtelen már olyan, mintha ezer éve lett volna… :) Nem voltak „hozz nekem savanyú uborkát, de sárgabarack fagyival ám! Nem, inkább rántott húst kérek mákos gubával, vagy inkább mégsem…” Na ez konkrétan kimaradt. Nem volt különösebben kívánós sem, illetve extra kaja igény, szóval szerencsés voltam ebben is…

Mi a helyzet a szüléssel?

Én első perctől kezdve apás szülést szerettem volna, ez számomra nem is volt kérdéses. Bár ezt meg is beszéltük Anettel, voltak félelmei ezzel kapcsolatban, illetve mindenki másnak, mert amikor ezt említettem bárkinek mindenki: húúú, meg hajjj és fogod bírni, meg nem ájulsz el meg…. Én elég furán néztem rájuk, hogy már miért történne ilyesmi. Nem vagyok érzékeny a vérre és az ilyenekre, jó boncmester nem lennék, de ez semmi szerintem :). Igazából a szülés tájékán is kicsit hasonló gondolatok és érzések voltak bennem, mint amikor megtudtuk a nagy hírt, bár most inkább az a hatalmas várakozás és izgulás volt a fő, hogy igen, ma végre meglátjuk a mi kicsikénket, akit már annyira nagyon vártunk, jó régóta. 
A szülést magát nem részletezném, más fejezetben olvashattok erről. Az igazi csoda az a pillanat, amikor életedben először fogod a kezedbe, először pillantod meg az első gyermekedet… Nincs ehhez hasonló érzés és lehetetlen leírni. Aki már átélte tudja, aki pedig nem, az csináljon gyereket k.. gyorsan :). Úgy vélem ezt nem lehet kihagyni az életben. Én mondjuk, alapból elég érzelmes típus vagyok, de szerintem, akiben van egy kis atyai érzés, megkönnyezi ezt a pillanatot.

Apaként kezdettől napjainkig…

Itt jön a képbe újra az ebben is szerencsés vagyok dolog… Igazából Anett is hasonlóan gondolkodik a család, gyerek kérdésben, mint én, és valahogy a legelejétől úgy alakult köztünk ez, hogy éjjel csakis ő kel fel a gyerekhez. Ezt igazából nem győzöm meghálálni neki. Persze ebben az is benne van, hogy szerencsére mai napig van elég teje ahhoz, hogy a még ki nem váltott evések idején, illetve éjjel kizárólagosan ő eteti a gyereket. Nem kell tápszereznünk, így éjjel leginkább rá van szüksége Dominiknak, mivel főként enni kel fel éjjelente. Meg persze mostanság talán néha a fogzás miatt is soron kívül. Én maximálisan együtt érzek Vele és sajnálom is őt, mert főleg mostanság elég kimerült az éjjeli kevés alvások miatt.  

Most, hogy a csöppség, már nem is annyira csöppség, mint inkább egy sokszor elég hangos örökmozgó, aki 9 hónapos múlt nemrég, elég sok minden történt már és sok minden megváltozott a kezdetekhez képest.

Az első sétára együtt, már nem is nagyon emlékszem. Talán csináltunk is pedig közös, családi képet, ha az volt az első, amire gondolok. Szeretek együtt sétálni. Ez az sajnos, jobb híján, amikor együtt a család, mi hárman és csak mi vagyunk együtt, leszámítva azt a nem túl gyakori pár napot néha, amikor épp otthon is csak mi vagyunk éppen. Ilyenkor örülök, ha valami jó téma is kibontakozik és értelmesen tudunk beszélni, komoly, vagy kevésbé komoly dolgokról. Régen, eleinte még világát nem tudta Dominik, többnyire nagyokat szundizott ezen séták alkalmával, mi pedig beszélgettünk, fagyiztunk, vagy ami épp jött :) . Manapság ez annyiban változott, hogy szinte alig, vagy egyáltalán nem alszik már séták alatt, ha mégis, azt általában akkor kezdi, amikor haza értünk, ilyenkor vagy ráhúzunk még akkor egy kicsit, vagy így jártunk alapon haza megyünk mégis. Mostanában inkább rácsodálkozik a világra, nézelődik, vagy épp velünk dumálgat :).

Az első sétánk egyedül, mármint kettesben Dominikkal elég para volt. Akkoriban még vagy aludt, vagy ha nem aludt, akkor jobbára ordított. Na ez utóbbitól tartottam én, mert ilyen esetben leginkább az ölbe vevés segített, de ez a súlyának gyarapodása miatt egyre nehézkesebb volt. Mármint hosszabb távon cipelni ölben, babakocsit tolva nem vicces, aki nem hiszi próbálja ki :). De akkor már inkább ez, mint hogy keservesen bömböljön, mert az olyan izé, mikor mindenki néz, hogy na ez is mit csinál azzal a gyerekkel? :) Mára már az egyedül sétálás is sokat változott, de jobb szeretem mai napig a nagy közös sétákat ha a meló és minden engedi, csapatépítő tréning jelleggel :).

     A pelenkázást eleinte főleg Anett végezte, mert én úgy voltam, hogy jajj köldökcsonk, jajj törékeny, jajj elromlik, jajj mi lesz, ha valamit nem jól csinálok :). Szóval leginkább tartottam tőle és nem annyira szerettem csinálni, de persze minden gond nélkül megcsináltam bármikor, hiszen ez is hozzá tartozik az apasághoz. Ez azóta sokat változott. Már elég nagy rutint szereztem a pelenkázás terén, illetve Dominik is, már jó kis masszív kölyök lett, magát se tudja össze törni, bár folyton azon van :), nem kell vele óvatoskodni, viszont most már az jelenti a nehezített pályát, hogy lassan le kell fogni és lebirkózni. Egyrészt, mert menne folyton, másrészt a fogzás miatt nem igazán szeret hanyatt fekve lenni. Ezeknek köszönhető, hogy eléggé bele lehet izzadni néha egy egy pelenkázásba. Részemről nem csinálom állva, futva, utána menve, menet közben, ha sír, mert nem tetszik neki, akkor is inkább próbálom rávenni, hogy bírja ki azt a pár percet fekve szépen, ugyan úgy, ahogy szoktuk, ahogy való. 

Ezért sokan talán megköveznének, de talán nem árt, ha valamelyest kezdjük kicsit ránevelni dolgokra, illetve hogy nem mindig minden úgy van, ahogy ő azt szeretné, eltervezte. Talán ez így hülyeség, illetve lehet, hogy egészen rossz a stratégia, de nem szeretném, ha a fejünkre nőne, majd hisztivel és nyafogással elérne, kicsikarna bármit belőlünk, bár ebben a korban nem tudom, hogy ez már a manipulálás kezdete-e vagy mikor kezdi ezt a kicsi.

Szinte ugyan ezek a jellemzőek az öltöztetésre is. Régen, míg feküdt mint egy zsák, csak rá kellett húzni a ruhadarabokat és ennyi, nem volt benne semmi művészet :). Manapság viszont, a fejére húzós akármit, felső ruházati dolgokat, bodyt stb. nem nagyon tolerálja, ezeket mindig nehéz ráadni. De összességében nincs bajom ezzel. Főleg ha ki van készítve amit rá kell adni és nem kell tanakodnom, vajon mit adjak rá, bár általában ilyenkor az ami legfelül van, illetve elsőre a kezembe akad téma szokott működni :).

Régebben, míg kisebb volt, illetve magától sokkal kevesebbet mozgott, minden fürdés előtt este, 5-10-15 perc torna volt, amit többnyire én csináltam a gyerekkel. Szerettem igazából ezeket, mert igaza van Anettnak, hogy ezzel is kicsit együtt vagyunk, testközelség kötődés kialakítása stb. De mintha a gyerek nem mindig szerette volna, ha én tornáztatom. Talán nem voltam benne túl jó, vagy egyhangúan csináltam, vagy nem is tudom, de sokszor unta a dolgot, de az is lehet, hogy csak már más jobban kezdte érdekelni. Lehet, hogy ezt érezte rajtam és azért unta, vagy nem tudni mi mire hatott, emiatt kicsit kevésbé szerettem a tornát a vége felé. Manapság pedig, mikor még este 10-kor nem bírjuk ágyhoz kötni, már nincs gond, feladat a mozgatással :). Egész nap kúszik, most már mászik is, lemozgatja magát kellően, jobban mint bármilyen torna. Sokszor nem értem miből, honnan van ennyi energiája… :)

A fürdetés, szintén a pelenkázáshoz hasonló módon alakult nálam. Eleinte kissé bizonytalanul és óvatosan mertem csak fürdetni, de mióta egyre élénkebb, úgy veszem észre, hogy imádja a fürdést, ami jó! Emiatt pedig én is, mert ami jó és élvezetes a kicsinek, valami módon engem is felvidít, gyönyörködtet, örömet okoz. Mivel még nem játsszák meg magukat, annyira jó látni, tapasztalni, ha valaminek örül és kacag és szereti és nagyon széles palettán tudja kifejezni a tetszését, meg persze egyre inkább a nem tetszését is. Illetve a sétához hasonlóan, csapat építő tréning jellege is van kicsit, ha pl anya mossa a kicsi haját én pedig megfürdetem, nem az én lustaságom van e mögött, hanem hogy ezt is megosztjuk és kivesszük közösen a kis részünket ebből is, és szerintem a gyereknek is bejön, hogy mindkét szülő ott van, jelen van és együtt foglalkozik vele.

A játék, kicsit fehér folt még mindig és elejétől fogva részemről. Biztos kicsit fantáziátlan is vagyok ahhoz, hogy úgy játsszak a kicsivel, ahogy szeretné, az ilyen feldobálós és nagyon gyöntölős játéktól pedig még kicsit mindig féltem talán. :) De úgy vélem, hogy ahogy nő és fejlődik, biztosan lesz majd olyan szakasza, amikor kezd egyre közeledni az érdeklődésünk, hiszen én is egy nagy gyerek vagyok. Ha már érdekelni fogja az elektromos kisautós autóverseny pálya és pl a rádió távirányítós helikopter és hasonlók, amik az én gyerekkoromból sajnos kimaradtak, és így már felnőtt fejjel próbálom bepótolni ezeket a dolgokat, akkor tuti lesz közös nevező ebben is, bár egy jó LAN party-s stratégiai játékozásban is benne vagyok bármikor :).

Az etetés, régen nyilván csak az Anett privilégiuma volt a szoptatás révén. Aztán mióta megkezdődött a hozzátáplálás, nekem is nyíltak új horizontok és lehetőségek, hogy kibontakozhassak e téren is :). Ebben ugyan úgy vagyok, mint az anyák általában. Ha eszik és jól eszik, szépen és sokat, örülök, ha nem akkor kevésbé. Meghatározó élmény volt számomra, hogy végre én is kivehetem a részem a gyermekünk táplálásából. Persze, ez is olyan dolog volt, amitől féltem, hiszen kanállal pépet próbáltam bejuttatni a szájába, féltem, hogy félrenyel, vagy valami baja lesz. De ebben is szerencsések voltunk. A kicsi csak úgy nyelte az ételt. Akkor. De ahogy egyre nagyobb lett, jönni kezdett a foga, zavarta a kanál, egyre kevésbé volt sikerélmény számomra az etetés. Viszont amióta csak elé rakjuk a tálcán a nagyobb darab ételt, és a kis párnás kezével gyűri befelé, sokkal nyugodtabbak az etetések, és én is dagadok a büszkeségtől. :)

     Ezzel kapcsolatban felmerült bennem a gondolat, hogy nem szerettem volna soha, ha hozzám hasonlóan túlsúllyal és ebből fakadó gondokkal küzd a gyerek, már kis korától kezdve. Ha egy mód van rá, azon is leszek, hogy a későbbiek során se legyen. Ami tőlem telik, kedvben, lehetőségben, igyekszem magamra is jobban figyelni, főleg amióta megvan a kicsi. Azért is, hogy ne vigyen el szívroham vagy bármi túlsúlyból adódó dolog, idő előtt és láthassam őt felnőni. De nem is én vagyok inkább a lényeg, hanem az, hogy neki is próbáljak mindenben, így ebben is, lehetőség szerint minél jobb példát mutatni és példakép lenni.

Az etetés kapcsán szóba kerülhet még a büfiztetés. Ez ugyebár a szoptatással, illetve a fejlődéssel éppen hogy fordított arányban áll. Szerintem ebben rossz lehetett a technikám, vagy nem tudom, de általában elég nehézkesen és nem túl jól ment nekem ez a dolog, éppen ezért nem túl nagy kedvvel, de megcsináltam. Szoptatás után, főleg este, amikor végzett az evéssel Dominik, felvettem a vállamra és próbáltam megbüfiztetni inkább kevesebb, mint több sikerrel :). Ez az evés utáni felvevés többnyire mai napig megvan, de ez már nem büfiztetés inkább kis simi, nyugtatás, átvezetés a vacsi és a szundi között nekem pedig az esti búcsú a kicsinktől.

A napokban sor került a gyerek első hintáztatására. Hatalmas élmény volt! Mind neki, mind Nekem, Nekünk! Csináltunk róla számtalan fotót és videót. Mint az előzőekben is leírtam, mivel végig kacagta az egészet és imádta a dolgot, így én is. Annyira jó volt rajta látni ezt a kitörő lelkesedést, örömöt és kacajt, hogy ez szintén örömkönnyeket csalt a szemembe, főleg, hogy mostanság eléggé nyűgös és nyafis, mondhatni éjjel nappal, hogy jön a második foga.

Hogy milyen apának lenni? Első sorban nem könnyű. Nem könnyű megfelelni a friss munkahelyen betanulóként és mind emellett sokat lenni otthon, a gyerekkel, ami tudom, hogy elvárható és tényleg fontos lenne, de néha nehéz a kettőt jó egyensúlyban tartani. De kicsit pihenni, kicsit szórakozni, kicsit mindent csinálni, amit kellene és azt is, amit szükséges, azt is, amit szeretnék. Ezeket sokszor nehéz összehangolni, pláne, hogy amúgy is nagyon rosszul tudom beosztani az időmet. 
Emellett belül eléggé frusztrál az, hogy ha éppen dolgozok, milyen új csodáról maradok le, amiből napi szinten mostanság újakat produkál a gyerek. 
Viszont fantasztikus és csodálatos érzés apának lenni. Látni, hogy szinte naponta új dolgot tanul meg a pici, új mozdulatot, új hangot, új trükköt csinál. Látni, hogy egyre ügyesebb, egyre okosabb és egyre több dolgot tud. 
Bár még nem beszél, de amikor néha egymás szemébe nézünk és mintha némán azt mondaná „szeretlek apa”. Na ez az, ami minden pénzt, fáradságot és bármit megér. 

Ez az, ami miatt érdemes apának lenni és még majd lesz sok sok ilyen kisebb, nagyobb dolog, ami szintén ilyen pillanat lesz. Amikor majd ténylegesen kimondja, hogy „apa szeretlek” és még millió egy ilyesmi lesz, ha elkezd járni, futni... Ezek mind mind olyan dolgok, amik feledtetik a sok kínlódást, amivel azért néha együtt jár a szülőség, valljuk be. De akkor is megéri! Szülőnek, apának lenni jó!

Tippek, trükkök

Igyekeztem összegyűjteni néhány olyan trükköt, amelyet a tapasztalataim alapján hasznosnak gondolok.

#1

Az anyatej csodákra képes. Ha a baba arcán felfedezünk pattanást, vagy sebet, pl. megmarta magát, akkor kenjünk rá anyatejet, másnapra el is múlik. (Egy idő után a bal vállán keletkezik egy pattanás szerű seb, arra nem kell semmit kenni, mert az az oltás helye.)
De az anyatej tökéletes a kisebesedett mellbimbóra is. Csak fejjünk ki egy kicsit, és hagyjuk megszáradni. Nekem a legrosszabb esetben is 2 nap alatt elmúlt.

#2

Mindig legyen nálunk büfikendő (egy textilpelenka, amit büfiztetésnél a vállunkra helyezünk). Murphy törvénye alapján pont akkor fog bukni, amikor nincs nálunk.

#3

Mivel párnát elég sokáig nem lehet a feje alá tenni, ezért használjuk a textilpelenkát. Én félbehajtom, és úgy teszem a kiságyba.

#4
Ha nyugtalanul alszik, akkor textilpelenka helyett tedd a felsődet a feje alá, vagy azzal takard be.

#5

Pelenkázások, öltöztetések alkalmával legyen egy figyelemelterelő eszköz kéznél. Ha ez a kicsi kezébe adjuk, máris elfelejt sírni/rugdalózni/ellenkezni. Hintőporozáskor pedig különösen hatékony, főleg, ha a nyakát kell beszórni.

#6

Sétakor mindig legyen nálunk plusz takaró, ha más nem szél/nap ellen védelmet nyújthat.

#7
Minden séta alkalmával, különösen nyáron legyen nálunk innivaló. Mindig akkor lesz az ember szomjas, amikor nem készül.

#8
Mindig legyen nálunk esővédő, mert tuti akkor kap el a legnagyobb vihar, amikor otthon hagyjuk. Nem számít, hogy éppen verőfényes napsütés van, akkor lesz a legnagyobb hirtelen jött zápor, amikor elfelejtkezünk róla.

#9
Amikor már nagyobb a baba, akkor nem minden sétát alszik végig. Ezekre az alkalmakra készülve legyen nálunk játék. Javaslom a babakocsira szerelhető, csörgő, zörgő, színes dolgokat, hacsak nem akarunk játékmorzsákat hagyni magunk után, hogy hazataláljunk.

#10
Orvosi vizsgálatra mindig vigyünk textilpelenkát, nedvestörlőt és pelenkát.

#11
Érdemes a vitamint egy kanálba cseppenteni, és hozzáfejni egy kis anyatejet. Így a sokkal könnyebben belehet adni a kicsinek, és a kanálból evést is jobban megtanulja.

#12
Legyen a tarsolyodban 4-5 dal, amit énekelsz majd a babának, altatáshoz, megnyugtatáshoz, mert a 156. alkalommal a pokolba kívánod a Boci, bocit, vagy a Süsü betétdalát, de még a kedvenc rock számodat is megutálod.

#13
Ne akard görcsösen. Ez mindenre vonatkozik, etetésre, altatásra, mozgásfejlődésre. Megérzi a sürgetést, a feszültséget és átveszi, ő is rágörcsöl, még nehezebb lesz ellazulnia, megcsinálnia, és kialakul egy ördögi kör. A jelmondat: csak nyugi.

#14
Akinek hosszabb a haja, mint 5 cm, annak javaslom az összefogást, feltűzést. Kezdetben ugyan nem sok értelme van, de 4-5 hónap múlva megmenthet a megtépéstől. 

#15
A szoptatós melltartó egy jó találmány, nekem bevált. Kényelmes, egyszerű, praktikus. Érdemes többet is beszerezni belőle.

#16
A textilpelenka több mindenre használható: büfiztetésre, a gyerek feje alá, a szoptatós párna letakarására. Én még négybe is vágtam párat. A negyedek is multifunkciósak: szoptatás alatt a másik mellre téve felszívja a tejet, le lehet törölni vele bármit, pl. pelenkázót, jó megtörölni vele a kicsi orrát, arcát, homlokát.

#17
Kifogóból vagy törölközőből szerezzünk be többet, és azok legyenek kéznél, mert balesetek bármikor történhetnek.

#18
A kicsinek érdemes olyan zoknit is beszerezni, amely csúszásgátlóval van ellátva. Ennek igazán akkor lesz értelme, amikor először kapaszkodva feláll.

#19
A fülpiszkáló nagyon sok mindenre jó. Igazából bármire, a fülpiszkáláson kívül. Lehet vele köldökcsonkot alkoholozni, lehet vele orrot kitisztítani, de persze lehet vele fület is piszkálni.

#20
Érdemes beszerezni egy nagy tárolót, amibe az egyre gyűlő játékokat bele lehet rakni.

Fogzás

Azt hiszem a gyerekvállalás legutálatosabb része a fogzás. Fárasztó, idegőrlő, szívszorító, és sose tudod, mikor lesz vége. A legrosszabb benne az, amikor már nem tudsz segíteni. Már bekented az ínyét, adtál fájdalomcsillapítót, de még nem hat, már meg is etetted, de még mindig sír, vagy nyugtalan. Ilyenkor a legjobb, amit tehetsz, hogy magadhoz fogod, megöleled, és megnyugtatod (önmagad). Beszélni kell hozzá, elmondani, hogy minden rendben lesz, és hogy mennyire szereted.

De kezdjük az elején. Az egész decemberben kezdődött. Igen, decemberben. Kezdetben csak nyűgös volt, az éjszakák nehezebbek lettek, többször kelt. Mivel a fogára gyanakodtunk, így vettünk Dologel-t.  Amíg nem biztos a fogzás ténye, tökéletes, nyugtató hatású, jó ízű, és természetes anyagokból készül.

Az jó volt, megnyugtatta. De nem láttunk, nem éreztünk semmit. Nem volt tünet. Majd el is múlt. Minden a régi lett.

Februárban kezdődött újra. Ugyanaz, ugyanúgy, nyugtalanság, megnőtt az éjszakai ébredések száma. De tünet még mindig semmi. Az igazi szenvedés március elején kezdődött. Volt éjszaka, hogy óránként kelt. De napközben csak a nyűgösség, és a főzelékundor volt. Nem akart pépes kaját enni. De a gyümölcs, a tejpép az ment, ízlett.

Az alagút végén lévő fényt március 9-én, hétfőn láttuk meg. Éjjel tisztába tettem, és akkor volt az első hasmenése. Emiatt eléggé kipirosodott a popsija, így Sudocrem-et használtunk, ami elég gyorsan el is mulasztotta. 
Az esti fürdetés alatt bekentem az ínyét Dologel-lel, és akkor éreztem meg egy kis éles részt, és az ínyén is látszott egy kis elvékonyodás, ami kicsit rózsaszín, kicsit piros volt. Másnap vettem Dentinox-ot. Ez lidokain tartalmú gél, így csak naponta maximum háromszor lehet használni. Amikor extra nyűgös volt, akkor azzal kentem be. De eltelt egy egész hét, és csak annyi változott, hogy a fog élesebb lett és az ínye ott egy kicsit kidudorodott.

Mivel már egy hete ment a hasa, és szombaton hőemelkedése is volt, elvittem az orvoshoz. Szerencsére nem találta betegnek, így a tünetei - a hőemelkedés, a nyűgösség, a kedvetlenség és a hasmenés - a fogzással magyarázhatók.

Teltek a napok, pontosan tizenegy, mire megtörtént a várt áttörés, szó szerint. Végre kibújt, március 19-én. :)

Amikor megláttam azt a vékony, fehér csíkot az ínyén, mérhetetlen öröm és boldogság lett úrrá rajtam. Végre, túl vagyunk rajta. De korántsem. Az áttöréssel a nyűgösség, a sírva, sokszor ébredés nem oldódott meg. Lehet, hogy jön a következő? Vagy mégse tört még át? Azt mondják, áttörés után már nem fáj neki, vagy mégis? Ezt pedig tetézte, hogy két nappal ezelőtt megint óránként kelt fel. De ma mondjuk jókedvű, vidám, az éjszaka se volt annyira rémes. Talán pihenhetünk egy kicsit. Mert az biztos, hogy nem vagyunk túl rajta, hisz még van pár fog hátra. :S

De addig is, örülünk annak, ami kint van: