Egy év

Szinte hihetetlen, hogy már eltelt több mint egy év, amióta Dominik megszületett. Elképesztő, hogy az a csöppség, aki nem olyan régen még a pocakomban fejlődött, mára már teljesen önálló, fejlett, okos, és akaratos kis ember, aki hamarosan járni fog.

Elképesztő abba belegondolni, hogy a szemem előtt nőtt meg, fejlődött, ügyesedett. Hatalmas élmény volt ott lenni a nagy pillanatoknál, óóó, és még mennyi nagy pillanat jön még. Imádtam, ahogy emelgette a fejét hason fekve, ahogy küszködött az átfordulással, ahogy próbált kúszni, kicsit esetlenül. De nem emlékszem arra a pillanatra, amikor először mászott, igazán, hosszan. De azt sose fogom elfelejteni, amikor megtette az első lépéseit. Igaz, hogy 2-3 lépésnél nem volt több, de egyedül, kapaszkodás nélkül, és határozottan, magabiztosan tett pár lépést. Ami ezekben a pillanatokban, mérföldkövekben a legjobb, az az, hogy megoszthattam a férjemmel, Apával, hogy ő is ott volt. Leírhatatlan, amit éreztem ezekben a percekben, de azt tudom, hogy Zsoltinak ez sokkal többet jelentett, mint nekem.
Emellett ott van az is, hogy épp ezek az első szárnypróbálgatások a nagyszüleim házában történtek. Számomra és úgy gondolom számukra is leírhatatlan öröm, hogy ott lehettek, láthatták a dédunokájuk lépéseit. Ezek azok az emlékek, ezek azok a fontos mozzanatok, aminél ott kell lenni, ami erőt ad a többi, monoton hétköznapon.

Igaz, hogy már egyedül eszik, kézzel, a kanál még várat magára, de a mai napig odafekszik mellém, és húzza fel a pólómat, kér tejcsit. Napközben ezzel semmi baj nincs, és este is azon alszik el. De az, hogy éjszaka is egyszer, kétszer, többször megébred, és csak azon hajlandó visszaaludni, na az kikészít. Fáradt vagyok, nyűgös, kevesebb a türelmem, ami inkább a párom felé nyilvánul meg, nem a kicsi felé. Aki azt mondta, hogy 3 hónap után könnyebb lesz, az nem ismeri az én gyerekem. :) Az elmúlt 13 hónapban talán ha nyolcszor aludta át az éjszakát. Óóóó, de mennyi álmatlan éjszakám lesz még. :) Hol ezért, hol azért. De szüksége van rám, és akkor is megadom neki a jelenlétemet, ha ez csak úgy megy, hogy a földön, a szivacson fekve, a kiságyon keresztül kell a kezét fognom, hogy a fogzás fájdalmai közepette egy kis enyhülést adjak neki éjszaka. 

Visszatekintve elképesztően gyorsan elrepült ez az egy év. Ezalatt az idő alatt nagyon sok közhelyet megcáfoltunk, és nagyon sok igaznak bizonyult, mint például a "Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond." Ez igazán mostanra vált igazzá, vagyis talán akkorra, amikor elkezdett felállni a bútorok mellé. Olyan, mintha az egész napom egy végtelenített szalag lenne, amelyen hol a "nono", nem szabad szöveg fut, hol pedig a gyerek után pakoló tragikomédia fut.

Piszkosul nehéz volt ez az év. Nagyon sokszor voltam mérges, utáltam, hogy negyvenedik (inkább negyvenezredik) alkalommal is vissza kell pakolni az edényeket, pelenkákat, gyerekruhákat, fehérneműt, könyvet.... 

De mérges voltam magamra is, amiért ilyen kicsinyes dolog miatt vagyok mérges. A kialvatlanság nagyon rányomta a bélyegét mindenre. Tudom, hogy most a felfedező korszakot éli, hogy feszegeti a határokat, hogy "tesztel", meddig mehet el a hisztivel, és ez hol van még az igazi hisztitől. Igyekszem nyugodt maradni, megpróbálom elmagyarázni, hogy mit miért tiltok, miért nem szabad. De hogy lehet ezt jól elmagyarázni egy egy évesnek, aki még csak most ismerkedik a világgal? Néha én magam is megkérdőjelezem, hogy van-e értelme. De csak több értelme van, mint csak azt mondani, hogy nem szabad, vagy 'nono'. Ha elmondom, hogy miért nem, akkor egyenrangú félként kezelem, önmagamban is berögződik ez a hozzáállás, és így talán később, amikor nagyobb lesz könnyebben, zsigerből fog jönni, hogy ne "gyerekként" tekintsek rá. Igaza van anyának abban, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. Csak olyan furcsa még egy 13 hónaposnak arról magyarázni, hogy áram van a konnektorban, vagy feljön a zománc az edényről.

Sokan mondják, és persze ezek főleg a rokonok, akik ritkábban találkoznak a kicsivel, de ismerősöktől, barátoktól is hallottam már, akik kevésbé elfogultak, hogy látszik, hogy sokat foglalkozom Dominikkal. De megmondom őszintén, én néha nem így érzem. Esténként eszembe jut, hogy játszhattam volna többet vele, fejleszthettem volna, vagy csak gyöntölhettem volna kicsit többet.

De tudjátok mit, nem vagyok tökéletes anya, és nem is akarok az lenni. Egyszerűen csak anya akarok lenni. Egy anya, akinek mosolygós, okos gyereke van. Egy anya, aki este kétségekkel, és bizonytalansággal fekszik le, hogy vajon jól csinálja-e. Igen, én is elolvasok könyveket, cikkeket, de nem ez határoz meg. Nem ezek fogják megmondani, hogy hogyan legyek jó anya, nem ezekből fogom megtudni, hogy jól csinálom-e. Igazából, ha visszapörgethetném az időt, ááá, hagyjuk, tuti így csinálnék mindent. Hiszem, hogy a gyerekem mosolya, és az ölelő karja elég bizonyíték erre. Ez az, amit igazán megtanultam az elmúlt egy év alatt.

Kész érzelmi hullámvasút volt ez az egy év. Szerintem elég sok dolgot megtapasztaltam. Vittem betegen orvoshoz, ijedtem meg sose hallott hangoktól, elengedtem a nagyszülőkkel egy egész napra a dédiékhez. De nevettem vele, miközben játszottunk, új dolgokat tanultam, és tanítottam. Néztem büszkén, és aggodalommal ahogy felállt az ágyhoz, ahogy focizott, ahogy önállóan lépkedett. De voltam szimplán csak büszke, amikor meg se mukkant az oltáskor. Sírtam, amikor szopási sztájk volt, amikor vigasztalhatatlanul, és látszólag ok nélkül sírt, amikor szívni kellett az orrát a nátha alatt, de akkor is, amikor először ölelt meg, épp anyák napján. De voltam szomorú, irigy és féltékeny is egyszerre, amikor mást megölel, megszeret, de én hiába kérem, engem nem. Átéreztem azt, amit a tini gyerekek anyukái, mert eltolta a kezem amikor simogattam, vagy megöleltem. Szinte láttam a sunyi mosolyában, hogy „Anya, hagyjál!” És kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a jövő, hogy mennyi érzelem vár még rám. :)

Kihívásokkal, kalandokkal, próbatételekkel, örömökkel, játékokkal teli egy év volt, és bízom benne, hogy az elkövetkezendőek is ilyenek lesznek. Ilyen az én anyaságom, nekem ilyen elég jó anyának lenni.