Bárányhimlő

Minket is elért a betegség. Dominik hozta haza először. A bárányhimlős megbetegedések híre február első hétvégéjén jutott el hozzánk. 

Első felvonás

Vasárnap (február 2-án) este észrevettünk 1 sebet Dominik nyaka alatt, de úgy tűnt, a macska karmolta meg. Hétfőn reggel nem láttam rajta mást, de délutánra már 4 elszíneződés is volt a testén, amire az óvónő hívta fel a figyelmem. De nem volt láza, jó volt a kedve az óvodában is, és itthon is. Kedd reggelre viszont több vízhólyagra hasonlító elváltozása is lett, főleg a mellkasán. Nem volt mit tenni, irány az orvos.

Mivel Máté elég érdekesen, se szárazan, se hurutosan sem köhögött, viszont elég csúnyán. Szóval négyesben elbuszoztunk az orvoshoz. Egyetlen baj volt az egésszel, hogy esett az eső. Az amúgy se túl egyszerű utat még az esernyők is megnehezítették.

Annyi szerencsénk viszont volt, hogy senki se volt épp a rendelőben. Nem is igazán akartam senkivel találkozni, vagy megbetegíteni.

A doktornő megnézte Dominikot, ő is megállapította, hogy bárányhimlő. Kaptunk egy receptet, egy mentolos hintőporra. 

Mátét is megvizsgálta, és mivel fullasztó volt a köhögése, így ő is maradt a héten. Így legalább nem kellett azon aggódnom, hogy ki és hogyan tudja hozni-vinni Mátét.

Zsolti intézte kedd este a hintőpor kiváltást, de keverős volt, így csak másnap tudta elhozni. Így a hintőporozást van szerdán este tudtuk elkezdeni.

Még csütörtök reggel láttam Dominikon új hólyagot. De utána szépen elkezdtek varasodni, száradni. Következő héten, hétfőn vettem észre, hogy elkezdtek leperegni a varatok. Vagyis kb 1 hét eltelte után.

Hétfőtől járt Máté oviba, de nem mentem a gyerekekkel érte, hanem 3x a Mama hozta el, egyszer én mentem érte, míg a Papa vigyázott a gyerekekre. Kedden sajnos Zsoltinak hajnalban el kellett mennie dolgozni, mert ügyeletes volt, így aznap nem ment Máté óvodába.

A hét folyamán egyre több var tűnt el Dominikról, de sajnos, volt, amit ő maga szedett le. A teste nagy részéről eltűntek, és szinte észrevétlenül gyógyultak meg. Viszont az arcán volt 3, ami zavarhatta, és a sokszori kérésünk ellenére is próbálta leszedni. Ezek továbbra is élénk pirosak voltak. 

Második felvonás

Mátét egész idő alatt figyelgettem, simogattam ahol lehetett, fürdés után megvizsgáltam, látok-e pöttyöt. De nem. A hasa jobb oldalán volt egy rózsaszín elszíneződés, azt minden nap néztem, de nem változott, nem lett hólyagos, semmi.

Viszont szombaton (február 15.) megjelentek Máté felső testén rózsaszín elszíneződések, és a nyakán 2 hólyag. Miután leöltözött, megvizsgáltam, és a Dominiknak felírt hintőporral beszórtam. Már volt egy, amit vagy elkapart, vagy elfakadt, de elég vörös volt, és élénk piros udvara volt.

Estére sokkal több jött ki rajta, mint Dominikon összesen. Annak ellenére, hogy napközben jókedvű volt, örömmel játszott, estére melegebbnek éreztem a testét, megmértem, hőemelkedése volt.

Vasárnap már nagyon sok pötty volt rajta, a hajvonalán, a felső testén, az ujjain is találtam. Némelyikre azt mondta, hogy fáj. Lehet, hogy a hintőpor csípte? Estére nagyon bágyadt lett, igaz nem aludt délben, és délután még sétálni is voltunk. De már érezhetően melegebb volt a teste. Zuhanyzás után már szinte dűlt el, de lázas volt, így adtam neki lázcsillapítót.

A következő héten Dominik már mehetett oviba, de hétfőn nem tudtuk megoldani a hazahozatalt, Mátét meg ilyen állapotban nem vihettem oda, így itthon maradtak.

Reggelre Máté arcán is több pötty jelent meg, a teste pedig tele volt vele. Napközben vakarózott néha, de szerencsére nem folyamatosan, és ritkán. De a kedve pocsék volt, nyomott, bágyadt volt, igaz hőemelkedése is volt. Rengeteg pöttye volt, ami már elfakadt, vagy elvakarta, és fájlalta néhány helyen. Ezeket napközben is többször hintőporoztam.

Tudtuk, hogy bárányhimlős, de kellett az orvosi megerősítés és az igazolás is. Felhívtam a rendelőt. Azt mondta az asszisztens, ha tuti bárányhimlő, és nincs más tünet (extrán magas láz, hányás), akkor nem kell vinni a gyereket. Elég csak lemenni a hintőpor receptért. Szóval nem vittük, de azt mondta az orvos Zsoltinak, hogy figyeljük, ha gyanús, vigyük el. De következő héten, amikor 10 napos "fertőzött" lesz el kell vinni, hogy doktornő megnézze.

Éjszakára adtam megint lázcsillapítót, mert rémesen nézett ki. 

Kedd hajnalban a gyerek átjött, gondolom már kiment a gyógyszer hatása, mert elég sokat forgolódott, meg rúgta le magától a takarót. Máskor meg húzta magára, meg a kezemet is minden áron fogni akarta.

Délelőtt jobban volt, majd aludt 1,5 órát, de utána nagyon melegnek éreztem, megmértem, magas hőemelkedése volt, majdnem láza, így adtam neki lázcsillapítót.

De összességében nekem úgy tűnt javul a helyzet, nem láttam új pöttyöt, és némelyik már varasodni kezdett. Estére már nem adtam lázcsillapítót, nem is éreztem olyan melegnek Mátét.

Szerda reggelre végre átaludta az éjszakát. Jobban is volt, jókedvű volt, nem tűnt annyira bágyadtnak. Már csak ennie kellett volna jobban, hiszen az elmúlt 3 napban alig evett valamit, pedig neki kifejezetten jó az étvágya.

Délben aludt, de előtte is úgy tűnt, jobban van. Kicsit nyomott, hisztis, de vidám volt délután. Este pedig megevett egy egész szelet kenyeret. Éjjel Máté végig velünk aludt, de nyugis volt. 

Viszont csütörtök hajnalban Rebeka felkelt, elég melegnek éreztem. Mondtam is magamnak, hogy akkor most ő következik. Reggel megmértem, lázas volt, így kapott lázcsillapítót, és már 9 órakor elaludt, de csak egy óra hosszáig. Már utána nem éreztem melegnek, délután még aludt egy kicsit, estére meg már jókedvű volt, szaladgált, játszott.

Fogalmam sincs, hogy mi volt ez, mert péntekre már semmi baja se volt, igaz egyiküknek sem.  Rebekának nem volt már láza, Máté pedig csütörtök délután óta olyan volt, mint máskor. Sőt Mátéról már néhány var le is esett. Innentől kezdve már csak arra vártunk, hogy az összes var leessen.

Következő héten, hétfőn (24-én) délután akarta vinni Zsolti, de akkor azt mondták, ne vigye. Kedden tanácsadásra kellett mennem, így nem tudtam volna rendelési időben elvinni. Így maradt a szerda délután.

Zsolti elvitte Mátét az orvoshoz, aki azt javasolta, hogy maradjon még otthon. Mivel most még le van gyengülve az immunrendszer, így közösségben hamar újra beteg lehet. Meg akkor influenza időszak is volt, és ha most bele esik nagyon beteg lenne. Így még egy hétig itthon maradt Máté.

A betegség miatt sajnos mindkét fiú lemaradt az ovis fotózásról, Máté pedig az első ovis farsangjáról.
Én ezt elég rosszul éltem meg, de szerintem csak a hormonok tették. Ő(k) ebből semmit se hiányolt(ak). Talán igaz valahol a mondás, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj.

De legalább nőnap alkalmából fel tudta Máté is köszönteni a lányokat, a csoporttal együtt, március 9-én.

Fiú vagy lány?

Igazából sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, legalábbis ebben a formában. Sokat olvastam anyukák véleményét, és ebben is, mint sok minden másban, megoszlanak.

Elgondolkoztam, mennyire számít, hogy fiú vagy lány lesz a pici.

Megértem azokat, akik a „mindegy” oldalon állnak. Főleg azokat, akik sokat szenvedtek, küzdöttek, harcoltak egy babáért, egy egészséges kis apróságért.

De én látom, és sokkal jobban átérzem a másik oldalt. Lehet úgy tekinteni erre, hogy „elvárást” támasztunk a még meg nem született gyerekünk elé.

Én szomorú voltam, és akár milyen rosszul is hangzik, csalódott is. De mindezt csak az érti meg igazán, aki járt már a cipőmben. És tudom, hogy sokan vagyunk, és a tapasztalataim alapján inkább a többgyerekes szülők.

Az első fiam után mindketten lányt szerettünk volna, de amikor kiderült, hogy fiú..., nos hasonlóan éreztünk, mint sokan, le voltunk döbbenve. Főleg a férjem, akinek minden vágya egy kislány volt.

Amikor a harmadiknál elmentünk 4D ultrahangra, rettenetesen féltem, izgultam. Ezerszer megnézte a szonográfus, minden szögből, és mindenhogy lány volt. Rettenetesen örültünk.

De nagyon kellett készítenem magam a fiúra, és akár milyen sz@rul hangzik, csalódott lettem volna. De ezt csak az értheti meg, aki átment hasonlón. 

Igaz, hogy a legfontosabb az egészsége, és már most szereted, és örökké szeretni fogod, de valahol a neme is számít. 

Nálunk még most is, negyedikre is számít.

Szó szerint haragszom magamra, sőt, vitázom magammal.

Itt vagyok 2 fiúval és 1 lánnyal a „hátam mögött”, és mekkora drámát csinálok abból, hogy milyen nemű baba lakik a pocakomban.

Közben meg ott van, hogy milyen jó lett volna 2 fiú-2 lány. Na ilyenkor meg rá kell szólnom magamra, hogy komolyan ez a legnagyobb érvem. Erre jön a „De hogy fognak aludni? Ki kivel? Hogy rakjuk őket közös szobába?” 

Ááá, szóval kész csődnek éreztem magam.

Kezdetben a tagadás szakaszában voltam, de a párom is. Ő újra nézte az ultrahang felvételt, többször is. Azt mondta, szerinte az a lába. Én azt mondtam, lehet a köldökzsinór. Beszélgettünk, és mindketten kimondtuk, hogy nem az a gond, hogy fiú, inkább az, hogy nem vagyunk meggyőzve.

Aznap este, zuhanyzás közben beszélgettem a picivel, és kisfiamnak szólítottam. :)

Teltek a hetek, és letisztázódtak a dolgok. Már az ultrahang másnapján elkezdtük böngészni az utónévtárat, kerestük a pici nevét. Ezzel nem sokra haladtunk. Lettek tervek, de nem találtuk meg A nevet. De erről egy másik bejegyzésben írok majd.

Nos, leülepedett minden. Teljesen természetessé vált, hogy kisfiút várunk. Úgy is beszéltünk róla. De továbbra is ott volt, hogy nem vagyunk meggyőzve, hogy nem 100%. Tudom, igazán csak akkor lesz biztos, ha megszületik. 

Szóval  terv az volt, megvárjuk mit mondanak a 24 hetes ultrahangon, már ha mondanak valamit a neméről. Ha nem, elmegyünk még egy 4D-re.

De egy 5D ultrahangot amúgy is terveztünk, mindentől függetlenül, a 30 hét környékén.

Tehát vártunk. Bár igazán mást nem tehettünk. Nem kezdtem hozzá a ruhák válogatásához, mert nem is lett volna értelme, hisz sok más tényező is befolyásolta a dolgokat. De ezt szintén egy másik bejegyzésben fogom részletezni.

Még a bejegyzés elkezdése előtt olvasgattam blogbejegyzéseket, chat felületeket a témában. Volt is megnyitva még pár lap, kutatási célzattal. De egy idő után ez is elvesztette a jelentőségét, már nem volt kedvem olvasni erről, nem érdekelt.

Teltek a hetek, néha beugrott újra a gondolat, hogy jó lenne tudni biztosra. Főleg amikor más anyukák sorra tudták meg a baba nemét, vagy épp rákérdezett valaki a miénkre.

De arra is rá kellett jönnöm, hogy kicsinyes vagyok, és erre igazán akkor döbbentem rá, amikor egy hozzám közelálló elveszítette a babáját. Onnantól tényleg mindegy volt a neme, csak az számított, hogy minden rendben legyen. 

Persze a kíváncsiság ördöge ott csücsült a vállamon, és izgalommal vegyes érdeklődéssel mentem a 24 hetes ultrahangra.

Amikor a szonográfus a combcsontot mérte, épp terpeszben volt a lába a picinek. Egy pillanatra láttam valamit, és rákérdeztem, hogy az a "férfiassága" volt-e. Az ultrahangos megerősített, hogy igen, jól láttam.

Amikor ez tudatosult, boldogság öntötte el a szívemet. Megnyugodtam, végre. Boldog voltam és elégedett. Nem számított, hogy fiú vagy lány, csak az, hogy végre biztos!

A lényeg, nekem, nekünk sokáig számított, hogy milyen nemű a baba. De miután adtunk időt magunknak, már ennek a fontossága elenyészett. Onnantól pedig, hogy biztosan tudtuk, hogy KISFIÚ, már nem is volt lényeges, hiszen ő a mi kis csodánk.