Fogzás

Azt hiszem a gyerekvállalás legutálatosabb része a fogzás. Fárasztó, idegőrlő, szívszorító, és sose tudod, mikor lesz vége. A legrosszabb benne az, amikor már nem tudsz segíteni. Már bekented az ínyét, adtál fájdalomcsillapítót, de még nem hat, már meg is etetted, de még mindig sír, vagy nyugtalan. Ilyenkor a legjobb, amit tehetsz, hogy magadhoz fogod, megöleled, és megnyugtatod (önmagad). Beszélni kell hozzá, elmondani, hogy minden rendben lesz, és hogy mennyire szereted.

De kezdjük az elején. Az egész decemberben kezdődött. Igen, decemberben. Kezdetben csak nyűgös volt, az éjszakák nehezebbek lettek, többször kelt. Mivel a fogára gyanakodtunk, így vettünk Dologel-t.  Amíg nem biztos a fogzás ténye, tökéletes, nyugtató hatású, jó ízű, és természetes anyagokból készül.

Az jó volt, megnyugtatta. De nem láttunk, nem éreztünk semmit. Nem volt tünet. Majd el is múlt. Minden a régi lett.

Februárban kezdődött újra. Ugyanaz, ugyanúgy, nyugtalanság, megnőtt az éjszakai ébredések száma. De tünet még mindig semmi. Az igazi szenvedés március elején kezdődött. Volt éjszaka, hogy óránként kelt. De napközben csak a nyűgösség, és a főzelékundor volt. Nem akart pépes kaját enni. De a gyümölcs, a tejpép az ment, ízlett.

Az alagút végén lévő fényt március 9-én, hétfőn láttuk meg. Éjjel tisztába tettem, és akkor volt az első hasmenése. Emiatt eléggé kipirosodott a popsija, így Sudocrem-et használtunk, ami elég gyorsan el is mulasztotta. 
Az esti fürdetés alatt bekentem az ínyét Dologel-lel, és akkor éreztem meg egy kis éles részt, és az ínyén is látszott egy kis elvékonyodás, ami kicsit rózsaszín, kicsit piros volt. Másnap vettem Dentinox-ot. Ez lidokain tartalmú gél, így csak naponta maximum háromszor lehet használni. Amikor extra nyűgös volt, akkor azzal kentem be. De eltelt egy egész hét, és csak annyi változott, hogy a fog élesebb lett és az ínye ott egy kicsit kidudorodott.

Mivel már egy hete ment a hasa, és szombaton hőemelkedése is volt, elvittem az orvoshoz. Szerencsére nem találta betegnek, így a tünetei - a hőemelkedés, a nyűgösség, a kedvetlenség és a hasmenés - a fogzással magyarázhatók.

Teltek a napok, pontosan tizenegy, mire megtörtént a várt áttörés, szó szerint. Végre kibújt, március 19-én. :)

Amikor megláttam azt a vékony, fehér csíkot az ínyén, mérhetetlen öröm és boldogság lett úrrá rajtam. Végre, túl vagyunk rajta. De korántsem. Az áttöréssel a nyűgösség, a sírva, sokszor ébredés nem oldódott meg. Lehet, hogy jön a következő? Vagy mégse tört még át? Azt mondják, áttörés után már nem fáj neki, vagy mégis? Ezt pedig tetézte, hogy két nappal ezelőtt megint óránként kelt fel. De ma mondjuk jókedvű, vidám, az éjszaka se volt annyira rémes. Talán pihenhetünk egy kicsit. Mert az biztos, hogy nem vagyunk túl rajta, hisz még van pár fog hátra. :S

De addig is, örülünk annak, ami kint van:

Minden és semmi

Először minden olyan furcsa, különleges, és hihetetlen. A kórházban töltött napok alatt nem tisztul le minden, de kicsit rendeződik. Az érzelmek vihara, azt hiszem, sose múlik el, folyamatos a szeretet, van öröm, kétségbeesés, aggodalom, bizonytalanság, fáradság és valami megmagyarázhatatlan helyről jövő erő.

Kezdetben minden egyszerre nehéz és könnyű. Minden új, ismeretlen, egyszerre kellene csinálni, megtanulni mindent. Egyszerre akarsz foglalkozni a gyerekkel, magaddal, a pároddal, és a háztartással. De ez nem megy, kezdetben nem, de ne is akard, felesleges. Minden rendeződik, csak ne siettess semmit.

Eleinte olyan az egész nap, mintha egy végtelen szoptatás-pelenkázás(-alvás) kombó lenne. Talán így is van, és így is lesz egy darabig. Van lehetőséged pihenni, aludni, mert a kicsi is alszik. Ne félj segítséget kérni, és lazítani, szundítani egyet, ne akarj ilyenkor 7 fogásos ebédet, vagy tavaszi nagytakarítást csinálni. Hidd el, ráér, és az ebéd is lehet egyszerű és gyors. :) Bár én könnyen beszélek, nekem itt volt anya, az újdonsült nagyi, aki megfőzött, és kitakarított. De én is szívesen segítettem (volna), ha engedi. :) Kicsit haszontalannak éreztem magam.

Olyan, mintha rengeteg időd lenne, de nem lenne egy perced se. Ez meg is fog változni, meg nem is. :) Ahogy telnek a hetek, a hónapok - kinél mennyi idő kell - úgy alakul ki a napirend. Tudod, hogy mikor szakíthatsz időt magadra, a teendőidre. Nekem 3 hónapba telt, mire lett kiszámítható napirend. Addig csak az igény szerinti szoptatás, és az időhiány volt. De egyik reggel úgy keltem fel, most sütök egy brióst. Megetettem a gyereket, bedagasztottam a tésztát, még pizsamában, amíg kelt, addig összeágyaztam, felöltöztettem a kicsit, és magamat, újra etettem, beültettem a gyereket a hordozóba, magam mellé tettem, adtam a kezébe egy csörgőt, és befejeztem a brióst. Mire megsült, a kicsi már nyűgös volt, de sütöttem, végre. :)

Folyamatosan rengeteg gondolat kavarog a fejedben, meghallgatod a tanácsokat, meg is fogadnád, de mennél az ösztöneid után. Azt mondják, aludj vele, de félsz, hogy álmod által ráfekszel, vagy nem lesz nyugodt, pihentető az alvás. Bár ettől amúgy is elbúcsúzhatsz egy darabig. :) Azt mondják ne aludj vele, de csak a közeledben nyugszik meg. Javasolják, hogy 3 óránként etess, vagy, hogy adj neki vizet/teát/fél csirkét. De ne foglalkozz vele. Hallgass meg mindent, bólogass egyetértően, esetleg próbálj ki olyat belőle, ami tetszik, de szelektálj, légy kritikus, és úgy csináld, ahogy elsőre súgja valami. Mert - nekem legalábbis - az ösztön olyan volt, hogy megszületett egy gondolat, és ez az első gondolat volt a jó.
Lehet, hogy csalódni fogsz, csalódni a terveidben. Sose akartál cumit, de pár hét után kiderül, hogy nem nyugszik meg máshogy. Sose akartál cumisüveget, de annyi tejed van, hogy fejni kell, szopizni meg még nem tud rendesen, így abból adod neki a tejet. Vagy a másik oldalról, csak szoptatni akartad, de tápszeres lett. Nem érdekes. Ő a te gyereked, és nem fogja érdekelni, hogy mit akartál, hogy mi van a "nagykönyvben", a lényeg, hogy ott légy vele, és szeresd, a többi csak körítés.

Minden nap tanulsz valamit, a babádról, magadról. Egyre jobban megismered őt is, magadat és a korlátaidat. Megtanulsz türelmes lenni. Ha eddig is az voltál, akkor kiderül, hogy azt is lehet fokozni. De az alváshiány, a fáradság, és a bizonytalanság rányomja a bélyegét mindenre. Így megtanulsz túllépni ezen. Erősnek lenni, átlépni a saját korlátaidat. Ez nagyon magasztosnak, vagy fellengzősnek hangozhat, de igazából nem az. Ezt észrevétlenül teszed, és nem vársz érte vállveregetést, dicséretet, vagy sajnálkozást. Ez is te vagy, ennyivel is több lettél. Észrevétlenül.

Ahogy múlik az idő, egyre jobban belejössz, mindenbe. Amikor azt hiszed kezdenek a dolgok rendeződni, akkor jön a növekedési ugrás, a szopási sztrájk, a hozzátáplálás, vagy a fogzás. Ha ez még nem lenne elég, fogalmad sincs, hogy ezek mit jelentenek, és hogyan kéne kezelned a helyzetet. De, hogy ezt is tetézzük, jön a mozgásfejlődés, és minden egyszerre történik.
Csak forduljon oldalra, sikerült; akkor forduljon hasra, szuper; már csak forduljon vissza, hasról hátra, de ügyes; mikor kezd már el kúszni, ez is megy; már mászhatna végre, éljen; de jó lenne, ha felülne... Valamit mindig várunk, reménykedünk és amikor megtörténik örülünk elégedettek vagyunk. 
Rengeteg babás fórumot, csoportot lehet találni a neten. Olyanokat is, ahol egykorú babákról, és a velük járó örömökről, és problémákról beszélgethetünk. Sokan büszkélkednek a gyerekük fejlődésével, és akarva-akaratlan összehasonlítjuk a gyerekünket a máséval. Az övé előrébb jár, neki már áll, az enyém még csak kúszik. Kétségek. Elrontottam? Nem, nem rontjuk el. Ő a saját ütemében fejlődik, és ezt nem is tudjuk befolyásolni. Minden gyerek más, minden gyereknek időt kell adni. Persze, lusta baba nincs, figyelni kell és igen utána kell nézni a dolgoknak, meg kell nézni jól halad-e, a korának megfelelő szakaszban van-e. Ha úgy tűnik, lemaradt, konzultálni kell a védőnővel, az orvossal. De hinni kell benne, hinni kell a saját gyerekünkben, hogy meg fogja tudni csinálni. Előbb, vagy utóbb neki is menni fog. A lényeg, csak a saját gyerekünket nézzük, senki másét.

Én teljesen el vagyok képedve. Olyan sok, a kisfiammal egykorú picur próbál már állni, kapaszkodnak fel. Az én kisfiam még csak kúszik, azt is hamar megunja. Még a felülést nem is próbálja. Persze, megtartja magát ülve, támaszték nélkül. Tudom, hogy vannak, akik úgy érzik, még jobban le van maradva a babájuk. Azt tanácsolom nekik, amit magamnak is mondogatok: nézzük meg miben ügyes az én gyerekem, mi mindent tud már. Mosolyog, önfeledten kacag, kúszik, utánam jön a konyhába, simogat, összeüt tárgyakat, leszedi a tárgyakat a polcról, nyitogatja a szekrény ajtaját, kihúzza a fiókot, a maga módján puszit ad, kifejezi, hogy szeret. :)

Nekem mindez természetes, ez számomra az anyaság, a maga nehézségeivel, kérdéseivel, mosolyaival, örömeivel teljes az életem. A legtöbbször hihetetlenül könnyű és egyszerű, de néha rettenetesen nehéz, és ilyenkor semmi se jó. Ha épp ekkor megkérdezné valaki, hogy mi baj van, akkor az lenne a válaszom, hogy minden és semmi. :)