Ismét a gyerekágyas osztályon

Az előző bejegyzésben leírtam a szülés történetét, most pedig a folytatást szeretném megosztani veletek.

Már amikor a szülőágyon feküdtem, és próbáltam szoptatni Mátét, éreztem, hogy valami furcsa. Olyan volt, mintha még mindig folyna a magzatvíz. De ennek akkor nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget.

Miután elvitték a kicsit, és Zsolti is elment, értem is jött egy szülésznő, beültem a kocsiba, majd a következő, amire emlékszem, hogy a szülésznő vizes ruhával törölgeti a nyakam. Elég kába voltam, mintha akkor keltem volna fel. Kérdezték, hogy tudom-e hol vagyok, mire emlékszem. Mondtam, hogy igen, a szülőszobán, most szültem. Csak biztos kicsit elbóbiskoltam. Közölték, hogy nem, elájultam, vissza kell feküdnöm az ágyra.

Kérdezték, fel tudok-e állni. Mondtam, hogy szerintem igen, de csak akkor derül ki, ha felállok. Sikerült felállni, és felfeküdnöm az ágyra.

Igazából nem tudom, hogy jutottak el oda a szülésznők, hogy megnyomják a hasam, megnézzék a méhem. Amikor megnyomták, akkor éreztem hogy vérzek, hogy valami folyik ki belőlem, de nem igazán kérdeztem, hogy mi történik.

Közölték, hogy adnak egy injekciót és majd visszajönnek még ellenőrizni. Többször is jöttek, nyomkodtak, mintha ki akarnának préselni belőlem valamit. Közben kaptam inni, rémes teát, vizet, mert Zsolti elvitte az innivalómat, amikor elment átöltözni.

Később már arról beszéltek, hogy fognak szólni az orvosnak. De várnak még egy kicsit. Arra emlékszem, hogy ekkor is kaptam oxitocin injekciót. A következő ellenőrzéskor már szerencsére nem véreztem annyira, így a szülésznők is megnyugodtak. Mondták hogy próbáljak meg pihenni egy kicsit. Olyan 3 óra környékén bejött a szülésznő és közölte, hogy elvisz az osztályra, mert lesz most egy császár és nem akar itt hagyni egyedül. 

Alig, hogy lefeküdtem az ágyba, már el is aludtam. De nem aludtam sokat, mert hozták is a picit szoptatni. 

Elég nehézkes volt az első napom, mert ismét volt katéter, ami miatt most nem vehettem fel bugyit és betétet. Ez nagyon kellemetlen volt számomra, nem beszélve arról, hogy mennyire nem volt higiénikus. A reggeli vizitkor azt mondták, hogy hamarosan jönnek és kiveszik a katétert. De amikor még dél körül se jött senki, már kínomban feltápászkodtam és kimentem a nővér pulthoz, hogy megkérdezzem mikor lesz már valami. Szerencsére nem kellett sokat várnom és jött is egy nővér. Miután elment, az volt az első dolgom, hogy lezuhanyoztam. Szerencsére Máté nagyon jól aludt, így nyugodtan vehettem egy gyors, de nagyon frissítő zuhanyt.

Azt nem szeretném nagyon részletezni, hogy is volt a napirend, hiszen az első szülés óta ez nem igazán változott.

Ami számomra kellemes volt, hogy minden kórházi ágy mellé babaöböl került. Így Máté ott feküdt egész nap mellettem abban a pici ágyban és bármikor könnyen ki tudtam belőle venni. 

Kicsit azért furcsa volt újra egy kicsi apróságot pelenkázni, öltöztetni, szoptatni. A köldökcsonk enyhe kihívás volt, de gyorsan visszazökkentem az apró emberke ellátásába

A szobatársaimról kiderült, hogy mindannyian 24-én, vasárnap szültek, csak a nap különböző idejében, ketten még délelőtt szülték meg a kicsit, a harmadik pedig nem sokkal előttem. 

Mivel tulajdonképpen mind a négyünknek a hétfő volt az első teljes napja, így estére aznap elvitték a kicsiket, így mindannyian tudtunk pihenni.

Többször is felmerült kedden, hogy kit mikor engednek haza. Én tanultam az első gyermekünk születésének esetéből. Tudtam, hogy mivel én 12 óra után szültem, vasárnap a 0. napom volt, hétfő volt az első nap, és ilyenkor a 4. napon engednek haza, így ez minimum csütörtökre várható. Viszont ketten, akik 12 előtt szültek, akár már szerdán hazamehetnek. Persze minden attól függött, hogy mit mond a gyerekorvos.
Szerdán reggel, amikor visszahozták a reggeli mérés után a kicsit, a csecsemős közölte, hogy mehetünk haza. Én meg visszakérdeztem, hogy mikor. A válasz az volt, hogy ma. 😯
Rögtön riasztottam a családot, mert Zsolti dolgozott, de kellette egy fuvar. A tesóm jött be értem délben, miután megvolt a zárójelentés.

A kórházban már lehetőség van újszülött fotózásra is, amiben mi is részt vehettünk. Kis mini stúdiót állított fel a fotós, és cuki is kiegészítőkkel lefotózták a babákat. Ezt is szerdán ejtették meg, elég gyorsan, így, hogy aznap haza is mentünk.

A következő bejegyzésekben pedig jöhetnek a hétköznapok (nehézségei). 😉

A második gyermekünk születése

Elég nehezen sikerült ezt a bejegyzést megírnom. Nem is igazán a két gyerek volt az oka, sokkal inkább a memóriám. Mivel a vajúdás alatt végig csak gázt szívtam, így elég homályosak az emlékeim. De először nézzük azt, amiben biztos vagyok. :)

Már röviden, a korábbi bejegyzésben leírtam az előzményeket. De pár szóval azért felelevenítem. Miután hazaértünk NST-ről, nekikezdtem az ebéd elkészítésének. Ebéd közben éreztem először, hogy az alhasam feszít, és mintha a medence csontomat húznák kifelé. Majd mosogatás közben elmúlt a feszítés. Utána délután lépcsőztem, vettem egy nem túl frissítő forró zuhanyt, pakoltam a táskámat, és nem éreztem semmit. Majd lefeküdtem és egy idő után feltűntek megint a fájások, de nem tűntek rendszeresnek. De erősödő vérzésre lettem figyelmes, és a fájások is kevésbé voltak elviselhetőek. A vérzés miatt úgy döntöttünk este fél 9 körül, hogy bemegyünk a kórházba.

Bementem az öltözőbe, ahol pont abba a szekrénybe pakoltam, mint két éve. A szülésznő elkezdett kérdezgetni. Mondtam, hogy kb. 7 perces fájásaim vannak és egyre erősödő vérzésem. Persze rögtön megjegyezte, hogy reggel volt magzatvíz vizsgálat, attól is lehet a vérzés. Én meg úgy voltam, hogy max. hazaküldenek, de nem kockáztatok. Persze erre is meg volt a válasz, hogy másnap úgyis befektetnének, már biztos nem megyek haza. Azért ez egy kicsit megijesztett, de logikus volt.

Nem sokkal azután, hogy átöltöztem, jött az orvos, hogy megvizsgáljon. Ugyanaz volt, mint reggel. Kiderült, hogy 3 ujjnyira ki vagyok tágulva. Ettől a ténytől a szülésznő teljesen megváltozott, máshogy viselkedett. Érezhetően kedvesebb, támogatóbb lett. Meg is dicsért, hogy milyen ügyesen hordtam ki otthon. Közölte, hogy előkészít egy ágyat, szóljak a páromnak, hogy hamarosan bejöhet.

Miután beszéltem Zsoltival, még rákérdeztem a másik szülésznőtől, hogy lesz-e beöntés, de azt mondta, ilyenkor már nincs rá idő. Még az epidurális érzéstelenítőre is rákérdeztem, de arra se volt már idő. Csak gázt lehet már szívni. Dominiknál semmi haszna nem volt, de hátha most.

Bevitt a szülésznő a szülőszobába, rám tette a CTG-t, és bekötötte az infúziót, és bemutatkozott. Nem sokkal később visszajött a szülésznő, és megvizsgált, épp közben folyt el a magzatvizem. Hamarosan Zsolti is bejött ez kb. 3/4 10-kor volt (?), és ezt követően a gázt is behozták, amit most folyamatosan szívhattam, míg Dominiknál azt mondták, csak a fájás alatt szívjam. Így mintha hatásosabb lett volna, hamarabb lettem kába, és tompa. De innentől az emlékeim is homályosabbak. Azt tudom, hogy 10 óra körül kértem Zsoltit, hogy figyelje a fájásokat, amik akkor 2 percesek voltak. A szülésznő mondta, hogy figyeljem, ha már toló fájásom van. A következő fájásnál már éreztem is. De emlékszem, hogy még nem volt valami jó, nyomnom kellett, még mondta is a szülésznő, hogy ha nyomok, akkor hamarosan szülök. De kiderült, hogy a baba még magasan van. Épp ezért, amikor fájásom volt, nyomnom kellett, hogy lejjebb menjen. Olyan is volt, hogy fel kellett ülnöm, és úgy nyomni. Na, ez nem ment, hiába biztatott a szülésznő, hogy akkor hamarabb szülök, ez nem vált be. Már kínomban egyszer feltérdeltem, és úgy nyomtam.

A gáztól ugyan kába voltam, de amikor mondták, akkor nyomtam. Sőt lehet akkor is nyomtam, amikor nem mondták, de éreztem a toló fájásokat. Kieshetett némi idő, vagy eseménysor, mert olyan volt, mintha kapkodnának körülöttem, kikapták alólam az ágyat, én meg már éreztem a feszítést, de a szülésznő szólt, hogy ne nyomjak, mert nem tűnt el a méhnyak.
Innentől már nem vagyok biztos a történések sorrendjében. Azt tudom egyedül, hogy mondta az orvos, aki mellettem állt, hogy ő nyomni fogja a hasam, és akkor nyomjak én is. 

Nem sokkal este 11 előtt elmúlt a feszítés, és megszűnt a fájdalom, és meghallottam a kicsi sírását. Az orvos még meg is jegyezte, hogy olyan hangos, mint az anyja. :)

Most is Zsolti vágta el a köldökzsinórt, majd ráfektették a picit a mellkasomra. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy ott van. Olyan kicsi volt, és hangos. :) Egy darabig még sírdogált a mellkasomon. De lassan elhallgatott, és el is vitték megfürdetni.  Zsolti ismét elment vele, lefényképezte a picurt. Majd hamarosan vissza is jöttek.

Miután az orvos összevarrt, hármasban maradtunk. Vártunk egy kicsit, hátha jön valaki, mondjuk a csecsemős, hogy segítsen mellre rakni a kicsit, de nem jött senki. Zsolti segített, ő tette mellém a picit. Elég nehezen sikerült megszoptatni. Nem sokkal később azért bejött a csecsemős,  megkérdezte, szopizik-e. Mondtam, hogy elég nehezen. Próbált ő is segíteni, de nem igazán akart sikerülni. Mintha Máté nem is akart volna szopizni. Egy kicsit még együtt lehettünk, de hamarosan elvitte Mátét, és Zsolti is mehetett átöltözni.

Terminus túllépés

Van valami, amit tudni kell rólam: utálok várni. Ha korábban érkezem egy találkozóra, akkor a megbeszélt időpontig nyugodtan várakozom, de amint elmúlik ez az időpont, egyre frusztráltabb, és idegesebb leszek.
Ehhez jön még akkor hozzá, hogy én már kb. a 38. héttől alig vártam, hogy a karomban tarthassam a kisbabám. A terhesség utolsó hetei viszont lehetetlenül lassan akartak telni.

Már kb. július 14-15-e óta a család egy része tűkön ül, izgatott volt, mintha már hetekkel ezelőtt meg kellett volna szülnöm. Párom főnöke állította, szombaton meg lesz a baba. A párom meg volt győződve róla, hogy vagy a hétvégén, vagy hétfőn szülök. Anyukámat kérdezgették a munkahelyén, hogy megszültem-e már. Nekem teljesen olyan volt ez az egész, mintha sürgetnének, vagyis a gyereket. Én elég nyugodtnak éreztem magam, egyáltalán nem éreztem, hogy mostanában babáznék. Igaz Dominikkal se éreztem semmit. De minden terhesség más, mondják az okosok.

0. nap

Eljött 18-a, hétfő, a kiírás napja, 12 órára volt időpontom NST-re. Azért felkészültünk, vittük a kórházi csomagot, az összes leletet, Dominik cuccait, amit a mamához kell vinni. 

Az NST-n nem nagyon akart mozogni Máté, csak akkor, amikor erősebben megnyomkodták a hasam. Amikor eljöttek a kötelező kérdések, elérkeztünk a szülés várható idejéhez. Amikor mondtam, hogy mára, akkor közölték velem, hogy nekik 19-e van odaírva. Na erre kerekedett a szemem. Közöltem, hogy eddig nekem mindig, mindenhol 18-at mondtak. Ennyiben maradtunk.

Az ugyan nem derült ki, hogy a kevés mozgás miatt, vagy a szülés várható időpontja miatt, de másnapra, keddre kaptam időpontot a következő vizsgálatra.

1. nap

Mivel kora reggelig nem indult meg a szülés, így kedden is elindultunk NST-re, de most reggel 7-re volt időpontom. Ismét a teljes kórházi csomaggal keltünk útra. 

Mellettem pont egy olyan kismama ült, aki aznapra volt kiírva. Neki elmagyarázta a szülésznő, hogy mivel is jár a túlhordás. Innentől 2 naponta NST - bár ezt már előző nap is mondták - és ha korábban ők nem küldenek fel osztályra, akkor a betöltött 41. héten befektetnek.

Ekkor már sokkal aktívabb volt a kicsi, bár úgy vettem észre, hogy reggelente sokkal többet mozog. Ennek ellenére elküldtek egy ultrahangra, áramlás vizsgálatra, és valószínű volt, hogy lesz egy nőgyógyászati vizsgálat is. Az áramlás a normál értéken belül volt, a nőgyógyászati vizsgálaton pedig azt mondta az orvos, hogy teljesen zárt a méhszáj.

Kisebb vásárlás után jöttünk haza. Kisebb görcseim voltak, de semmi fájásnak nevezhető. 13 óra körül mentem el pisilni, és rózsaszínes-barnás folyásra lettem figyelmes. Igazából tisztában voltam vele, hogy ez lehet a vizsgálattól is, de akár a nyákdugó is távozhat(ott). A folyás apránként abba maradt, így azért sokkal nyugodtabban vágtam neki az éjszakának.

2. nap

Az éjszaka ismét eseménytelenül telt. Mivel az eddigi, lazítós, nyugodtan, pihenve várakozós megközelítés nem igazán vált be, így egy kicsit "drasztikusabb" ötletünk támadt. Elmentünk a Vadasparkba, sétáltunk egy nagyot, kikapcsolódtunk. A kb. 2 órás sétának viszont nem lett semmi eredménye.

Délután Apa meglepett a bábakoktél hozzávalóival. Hozott narancsot, grapefruitot, és gyömbért. Kifacsartam, összekevertem, megittam. Annyira nem volt szörnyű, mint gondoltam. Ha más nem, bevittem egy kis vitamint.

3. nap

Csütörtökön ismét NST-re kellett mennem. Már kicsit lazábban kezeltem a dolgot. Csak a leleteimet, irataimat vittem magammal, a többi otthon maradt.

Az NST elején nem nagyon akart mozogni a kicsi, ezért bicikliznem kellett egy kicsit. Utána persze felkelt és szépen mocorgott.

Mivel kedden voltam korábban és akkor volt áramlás és nőgyógyászati vizsgálat is, ezért ezt megint megismételték.

Bár már készültek arra, hogy megnézik a magzatvizet, de mivel továbbra is teljesen zárt volt a méhszáj, ez elmaradt. Az orvos másnapra, péntek reggelre hívott vissza NST-re.

Valószínűleg a sétától, de elég intenzíven el kezdett görcsölni a combom. De mivel magnéziumot már nem szedek, így Zsolti hozott nekem egy tonikot. A tonikot, pont a görcsök miatt már a 38. héttől, - a benne lévő kinin szülésbeindító hatása miatt - mértékkel, de folyamatosan ittam. De akkor annyira húzta a görcs a lábam, hogy majdnem 1,5 litert megittam a nap folyamán. Viszont ennek se volt igazán semmi hatása.

4. nap

Péntek reggel megint elmentem NST-re. Viszonylag jó lelet, bár a vége felé nem mozgott annyit a kicsi. Várakozás az orvosra, majd irány haza.
Aznap délután anya elvitte Dominikot magához, hogy egy kicsit pihenjünk, kikapcsolódjunk. A gyerek ott is aludt náluk, mert másnap elvitték egy céges rendezvényre. Így élvezhettük a csendet, ami most nem volt gyanús. :)
Viszont akárhányszor magamra maradtam a gondolataimmal, rengeteg kérdés merült fel bennem a befektetéssel kapcsolatban: meddig várnak, hogy magától beinduljon; mikor indítják be a szülést; mi lesz a fiúkkal nélkülem; mi lesz velem nélkülük? Megannyi kérdés, aggodalom, kétely, félelem, kétségbeesés.  

5.nap

Mivel az éjszaka riasztás mentesen telt, így reggel ismét irány a kórház. 
Ismerkedjünk meg a hétvégi egészségügyi rendszerrel. Kifejezetten NST-t végző, eddig ismert szülésznő nincs. 3/4 óra várakozás után jött le a patológiáról szülésznő, aki rohamtempóban ránk kötötte a gépet. A 20 perc letelte után kiküldtek, vártuk az orvost. Szerencsére a nagy hajnali-reggeli szülésroham véget ért, így nem kellett órákat várni a dokira.

Gondolom ő is sietett, mert nem volt vizsgálat. Javaslatokat tett a szülés beindítására, mint a mellbimbó csiklandozása, lépcsőzés, forró zuhany (a 30 fokban), séta, estére jól ki kell fáradni. Ezekkel a tanácsokkal engedett utamra, és hívott vissza másnap - vagyis vasárnap - 10 órára.
Aznap próbáltam a zuhanyt, talán kétszer vagy háromszor is, igyekeztem fárasztani magam, de nem sok hatása volt.

6. nap

Vasárnap reggel. Az éjszaka eseménytelenül telt. Dominik hamar ébredt, így korán neki kezdtem a teendőimnek. Mindent előkészítettem az ebédhez, megcsináltam a reggelit, majd elkészültünk, és családilag elmentünk NST-re. Most Máté kifejezetten jól ficergett, nem is voltam sokáig a gépen. A vizsgálatot Dominik elég jól viselte, de kezdett elálmosodni, így Apa elvitte a kocsihoz, amíg vártam.

Mivel a doki fel-alá szaladgált az épületben, így a szülésznő felvitte a kiskönyveket, majd visszajött. Ekkor közölte velem, hogy  "akkor megyünk a szülőszobára". Gondolhatjátok, megállt bennem egy pillanatra az ütő. De kiderült, persze, hogy csak a magzatvizet fogják megnézni. Csak tudnám, mért nem ezzel kezdte. 

Az orvos közölte, hogy 1 ujjnyira vagyok tágulva, de ez még nem annyira jó, csak arra elég, hogy megnézze a vizet. Szerencsére tiszta volt.

A szülésznőt megkérdeztem a befektetésről. Mondta, hogy akár 10 napot is várhatnak, mire megindítják a szülést. Az osztályra meg nyugodtan lehet vinni saját, kényelmes ruhát. De javasolta, hogy próbáljuk meg sürgetni a dolgot, lépcsőzéssel, tevékenykedjek, jöjjek-menjek, zsizsegjek, bújjunk össze apával.

Na bumm, a vasárnap amúgy is ilyen zsizsegős nap nálunk, így nem fog sokban különbözni ez a nap sem a többi vasárnaptól.

Hazamentünk, készítettem az ebédet, Dominik aludt, majd megebédeltünk, de már azalatt is éreztem alhasi fájdalmat, mint a napokban többször is, rendszertelenül. Ebéd után elpakoltam, mosogattam.

Mivel másnap volt a születésnapom, és befektetésre készültünk, így Apa és Dominik felköszöntött. 

A befektetés miatt másnap reggel 7-re kellett menni NST-re, így Apa elvitte Dominikot anyához, hogy ne hajnalban kelljen vele szaladgálni. Ezalatt az idő alatt lépcsőztem egy kicsit, majd vettem egy forró, nem túl frissítő zuhanyt. De még kicsit a táskát is pakolásztam, mert mást akartam vinni a patológiára, mint szülni. Amikor kész voltam a két kupaccal, úgy döntöttem lefekszem, és figyelem a magzatmozgást, mert ilyen napokon ritkán, keveset szokott mozogni a kicsi. Ráadásul a doki is mondta, hogy számoljam, és ha nincs meg a 10 mozgás három órán belül, akkor irány a kórház. 

Sajnos, vagy szerencsére, nem jutottam el tízig, mert a mozgások számolása helyett fájásokat számoltam. Este, kb 8 körül 7 perces fájásaim voltak, és egyre erősödő vérzésem, így gyors összepakolás után, 20:30 táján elindultunk a kórházba. Folyt. köv. ;)

2 gyerek??? De hogyan???

Rengeteg kérdés kavarog bennünk folyamatosan, mióta megtudtuk, hogy újabb babánk lesz. Ezekkel szeretnék most kicsit foglalkozni. Van olyan kérdés, amit már sikerült megválaszolni, végig gondolni, és van olyan is, amelyekre csak elméleti megoldásokat találtunk. Ezek majd - remélhetőleg - folyamatában megválaszolásra kerülnek. Némelyik kérdés, utólag visszatekintve nagyon bagatelnek tűnik, a válasz pedig magától értetődőnek, de akkor, amikor felmerültek, némi fejtörést okoztak.

Az első, és talán legfontosabb kérdés az volt, hogy a szülést, majd az azt követő időszakot hogy fogjuk megoldani. 

Mivel most is apás szülést tervezünk, így Dominikra kell valakinek vigyázni ezalatt az idő alatt. Evidens választás volt, hogy anyukámra bízzuk. Már megbeszéltünk minden lehetőséget, ha anya dolgozik, ha éjszaka indul meg a szülés, ha nincs itthon Zsolti. Igyekeztünk minden verzióra találni forgatókönyvet. De ezt úgyis az élet rendezi majd. :)

Ehhez kapcsolódóan a következő kritikus pont azt volt, hogy a kórházban töltött idő alatt kivel is lesz a gyerek? 

Volt olyan verzió is, hogy a mamával lesz, de inkább úgy döntöttünk, hogy azalatt a 3-4 nap alatt inkább Apával legyen Dominik. Főleg az volt a mérvadó, hogy ha már én nem leszek mellette, legalább az apja ott legyen neki minden nap. Beszélgettünk arról is, hogy milyen extra módokon lehet majd elterelni Dominik figyelmét a hiányomról. Felmerült, hogy játszanak otthon, nézegetnek fényképeket, elmennek játszótérre, játszóházba, illetve mindenképpen szeretném, ha meglátogatnák Zsolti szüleit. Főleg, hogy most lett 2 éves Dominik, amit velük nem is tudunk megünnepelni. Még ki tudja mikor jönnek Mátét megnézni, ezért hamarabb is találkozhatnának Dominikkal. De a lényeg, hogy le legyen foglalva a gyerek, ne unatkozzon.

Kicsit ehhez kapcsolódik az is, hogy Dominikkal találkozzak-e a kórházban töltött idő alatt. Sajnos nálunk kis gyerekek nem jöhetnek fel látogatni. :'( De még ha jöhetnének is, akkor is mérlegelni kell, hogy jó lenne-e. Persze ennek is van pro és kontra oldala. De amikor Dominikot szültem, az egyik szobatársamhoz felcsempészték a nagyobb gyereket. Nekem úgy tűnt, hogy még rosszabb volt neki, mintha nem is láthatta volna. A kislány is nehezen viselte, hogy csak egy rövid ideig láthatta az anyját, nem még az elválást. A szívem szakad bele, ha belegondolok ebbe, de szerintem az lenne a "legjobb", ha nem találkoznék Dominikkal.

Átevezve a mindennapok vizeire, fejtörést okoztak az itthoni dolgok is, legalábbis egy részük. 

Kérdés volt, hogy fiúkat egy szobába tegyük-e, vagy külön. Erre hamar megtaláltuk a választ. Mivel Dominik nem sokkal a költözés után kezdte el folyamatosan átaludni az éjszakát, így nem nagyon akartuk ezt azzal megzavarni, hogy a tesó felkelti éjjel. Emellett ott volt az is, hogy amikor külön költöztettük Dominikot, és még fent volt a rács a kiságyon, nagyon nehezen, sokára hallottam meg a sírását. Ezt nem akartam a kicsivel is megkockáztatni. Így egyértelmű lett, hogy a mi szobánkban fog aludni a baba, Dominik pedig marad a saját szobájában.

Ez viszont hozta magával a következő problémát: Dominiknak másik ágy kell. Ideiglenes megoldásként elhoztuk nagyiméktól a fotelágyat. Szerencsére Dominikot nem viselte meg se az, hogy másik ágyat kapott, se az, hogy a kiságyat már nem használhatja.

Minél hamarabb szerettünk volna Dominiknak venni egy új, saját ágyat. De már olyat terveztünk, ami akár évekig jó lehet. Mivel már leesésgátló nélkül alszik, így ifjúsági ágyban gondolkodtunk. Hosszú kutakodás után találtunk is egy megfelelő ágyat, ami akár évekig, ha nem egy évtizedig jó lehet. Ágynemű tartós, hosszú, széles, igaz kicsit magasnak tűnik, de ágyrácsa van jelenleg nagyon masszív, de szükség esetén cserélhető. Ezen még akár a két fiú is elalhat. :)

Kérdés lett az is, hogy hova tegyük a kicsi ruháját, pelenkáját, hogy külön legyen, de kéznél.
Igazából mindkét kérdést hamar sikerült megoldanunk. A költözéskor Dominik ruhái egy szekrényben kaptak helyet, így a kiságy üres lett. Adta magát, hogy a kiságy fiókjaiba bele lehet tenni a kicsi ruháit, úgy mint annak idején Dominiknál. Igaz, hogy nem egy szobában lesz a két fiú ruhája, tehát szaladgálni kell azért, amit Dominikra akarunk ráadni, de legalább jól el lesz különítve, és nem lesz összekeverhető.

A pelenka egy kis fejtörést okozott nekem, de könnyebb volt a megoldás, mint elsőre hittem. :) Eddig a kiságy legfelső fiókjában volt minden, ami a pelenkázáshoz kell. Így esett a legjobban kézre. Illetve itt voltak a vitaminok, hintőpor, gyógyszerek. Ezen a rendszeren nem nagyon akartunk változtatni. Egy kisebb fiók átrendezés után helyet kapott a nagyobb méretű és a kisebb pelus is, minden más meg szinte közös.

Egy (közepesen) nehéz probléma volt a fürdés. Bár erre még nincs meg a tökéletes megoldás. Ez úgyis folyamatában kristályosodik majd ki igazán.

Az alap ötlet az, hogy egyikünk a kádban Dominikot fürdeti meg, míg a másikunk a szobában a kis kádban a kicsit. A kicsit (eleinte) gyorsabban meg lehet fürdetni, mint Dominikot, mert ő pancsol, játszik. Épp ezért még a két gyerek öltöztetése, és ennek összeegyeztetése az esti rutinnal nem lesz egyszerű. Az biztos, hogy ezt igazán akkor fogjuk "tökéletesre" fejleszteni, ha kipróbáljuk. Mert azért vannak az esti rutinnak olyan részei, amelyeket jó lenne megtartani, ha itt lesz a pici. Ilyen például a mese olvasás, közben az összebújás, miközben az esti kakaót kortyolja Dominik.
Talán még akkor egyszerűbb lesz az este, ha mindketten itthon vagyunk. De néha sajnos az is előfordult már, hogy Apának el kellett mennie dolgozni, vagy nem ért haza fürdés időre. Erre az esetre is fel kell készülnöm. Valószínűleg Dominikot fürdetném meg először, mert ő elszaladgál, vagy nézi a mesét, amíg én megfürdetem a kicsit.
Később úgy gondoltuk, hogy együtt fürdenek majd a fiúk. Kezdetben valószínűleg Máté babatartóban fürdene a kádban, később pedig ülve, együtt Dominikkal.

A séta volt - és még mindig az -  a legnagyobb kérdés számomra. Mivel nincs se kendő, se hordozó, így a kicsit mindenképpen babakocsival fogom sétáltatni. Viszont Dominik szeret sétálni, esetleg néha motorozni. A tricikli egyenlőre nem jöhet szóba, mert nem éri el a pedált. De születésnapjára kapott biciklit, amivel hasonló a probléma, mint a motorral. Mégpedig, hogy egy hegyen lakunk, ahol szinte minden irányba lejtő/emelkedő van. Ha megindul Dominik valami járművel, akkor nem tudom, hogy szaladok utána a babakocsival. A sétálással még nem is lenne gond, szépen ellépked mellettem, de pl. a zebránál nem hajlandó megfogni a kezem. Itt meg van annak a veszélye, hogy kilép az autók elé. De ez most, hogy még nem tolok babakocsit, is benne van a pakliban. Persze ez is egy olyan kérés, amire csak gyakorlatban fogok választ adni.

A szoptatás kérdéskörét hagytam utolsónak, nem mintha ez lenne a leghosszabb. Aki olvasta a korábbi bejegyzésem, az tudja, hogy meg van az esély a tandem szoptatásra. Ha azt feltételezem, hogy miután hazajöttem a kórházból, Dominik elválasztja magát, akkor ez a kérdés értelmét veszti. Viszont, ha továbbra is szopizni akar, akkor meg kell találni a tökéletes pozíciókat a tandem szopihoz, Persze, tudom, hogy nem feltétlenül lenne minden szoptatásnál ott Dominik, és csüngne ő is rajtam. De elsősorban nekem pont azok a helyzetek okoznak fejtörést, amikor Dominik is egyszerre akar szopizni Mátéval. Technikailag valahogy nem tudom elképzelni a kivitelezést. 

Tudjátok, ezek a technikai kérdések nem is annyira foglalkoztatnak. Sokkal inkább érdekel az, hogy a testvérek között hogy fog alakulni a dolog. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy Dominikot ne hanyagoljam el, hogy ne érezze magát háttérbe szorulva, se általam, se a család többi tagja által.

Rengeteget gondolkozom azon, hogy lehetne elkerülni - na jó, ilyen nincs - inkább minimalizálni a testvér féltékenységet. Sok anyuka tapasztalatát, véleményét olvastam már ebben a témában. A legtöbb esetben azt találták jó megoldásnak, hogy minél többet kell a nagyot bevonni a kicsi körüli teendőkbe. Persze ezt könnyű mondani, de ez is gyakorlatban derül ki, látszik meg. Bízom abban, hogy Dominik korához képest jól fogja kezelni a helyzetet, hogy elég türelmem, energiám lesz vele is annyit foglalkozni, ha nem többet, mint eddig. 

Szoptatás terhesség alatt

Azt hiszem, egy olyan témához nyúlok most, ami megoszt(hat)ja az emberek véleményét. De nem vitaindítónak szánom, csak szeretném leírni, engem hogy érint a téma.

Már az első terhességem alatt biztos voltam abban, hogy szoptatni szeretnék, ha lehet minél tovább. Persze felkészültem - már amennyire fel lehet - arra is, hogy csak rövid ideig, vagy egyáltalán nem fogok tudni szoptatni. Annak idején eleget olvastam a szoptatásról ahhoz, hogy tudjam, az időre etetés kezd elavulni, és az igény szerinti szoptatást támogatják. Óriási segítség volt a www.lll.hu oldal, ahol rengeteget tanultam a szoptatásról.

De a kórházbeli nehéz kezdés, a szopási sztrájk mind-mind megnehezítette a folyamatot, később pedig a gyakori éjszakai kelések, az igény szerinti szoptatással járó nehézségek, például, hogy vajon tényleg éhes-e, mind bizonytalanná tettek. Hosszú, bár ha jól belegondolok, nem épp különleges, vagy ritka utat jártunk be Dominikkal. De igazából én magam se gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog ez az időszak tartani.

Mára már nagyon sokat változott a helyzet. Miután Dominik 1 éves lett, és elkezdett járni, egyre ritkábbak lettek az éjszakai ébredések, néha-néha át is aludta az éjszakát. Az igazi "áttörést" a költözés, és a külön szoba hozta meg. Persze az átaludt éjszakák itt se egyik napról a másikra állandósultak. Kezdetben még fent volt a rács az ágyon, így amikor felkelt éjjel, csak sírással tudta jelezni, amit nekem is nehezebb volt meghallani, miután pedig levettük a rácsot, és leesésgátlót tettünk fel, már könnyebben keltett fel, hisz mellém feküdt. 

Ahogy telt az idő, egyre később jött át, egyre többet aludt a saját ágyában. Reggel persze az volt az első, hogy berontott, és kérte a jussát, anyát, és a tejcsit. Délben továbbra is a szoptatás volt a tökéletes altató. Ha Dominik elálmosodott, akkor hozta a takaróját, és mondta, hogy tente. Ez a mai napig is hasonlóképpen működik. Esténként, az elalváshoz viszont nagyon ritkán kérte. Alternatív megoldásokkal altattuk el, például Apa ringatta el, ha vevő volt rá, vagy úgy tettünk, mint aki alszik, így ő is kénytelen volt aludni. Bár az utóbbi nem mindig volt sikeres, hiszen mi is elaludtunk, így együtt alvás lett belőle, és ez nem volt túl kényelmes.

Viszont megtörtént ismét a csoda, újra állapotos lettem. Ez viszont a szoptatással kapcsolatban is felvetett pár kérdést. A család burkoltan, a védőnő határozottan az elválasztást javasolta. De én nem voltam ebben annyira biztos, valahol legbelül éreztem, hogy ez nem lenne jó. Sőt őszintén megvallom nektek, nem is akartam igazán. Elolvastam az La Leche Liga oldalán az erre vonatkozó cikkeket, és úgy döntöttem, rábízom a természetre, és Dominikra.
Az ismeretségi körömben, akik meghallották, hogy még szoptatom Dominikot, rögtön bizonytalan arcot vágtak, és arról érdeklődtek, hogy mit mondott az orvos. Nos, az orvos a tanácsadáson megkérdezte, hogy szoptatok-e, és amikor igennel válaszoltam, akkor azt mondta, hogy akkor lassan le kell szoktatni. Én erre mosolyogtam, és azt mondtam, hogy rendben.

Persze elkezdtem a déli alvásra korlátozni a szoptatást. Ez addig nagyon jól működött, amíg nem kezdett fájdalom is társulni hozzá. A második trimeszterben végig az elválasztás gondolatával küzdöttem. Viszont valahogy eltelt az idő, múltak a hetek, elviselhető volt a kellemetlenség.

Egyre biztosabb voltam magamban, és a döntésemben, hogy nem választom el. A döntésemben pedig a közösségi háló erősített meg. Találtam egy csodás csoportot, ahol nagyon sokan szoptatnak/tak terhesség alatt, tapasztalataik voltak tandemmel, átestek nehézségeken, és sikereken. Lényegében egy támogató csoportot találtam, ami segített megerősítenem a döntésemet.

Közben voltak kisebb, érzelmileg megosztó élményeim. Ez főleg a nagyszüleimnél tett látogatásokkor történt. Bár biztos voltam magamban, és tudtam, nem ártok a kicsinek, mégse voltam elég határozott. Egyik alkalommal, délben jött Dominik és hozta a takaróját, hogy aludni szeretne. De én ott, az egész család előtt húztam az időt, míg végül nem szoptattam meg a kisfiam. Ezt a döntésem nagyon bánom. Kifogásokat kereshetek, de nem menthetnek fel a lelkifurdalásom alól. A lényeg az, hogy furcsán néztek rám, nem értették, mért nem választom el, viccelődtek azzal, hogy ha meg lesz a kicsi, mindkettőt fogom szoptatni. Ezek rosszul estek, és nem akartam így érezni. Kettős érzés volt bennem, egyszerre akartam megfelelni nekik, és magamnak is, és akkor rosszul döntöttem.

De a következő alkalomra kicsit felvérteztem magam, és amikor hívott Dominik, én készségesen mentem, nem foglalkozva azzal, mit gondolnak. Sokkal jobban is éreztem magam, mint anya.
Egy másik hasonló helyzet volt, amikor anyósoméknál voltunk, és eljött az alvásidő. Dominik odajött hozzám, elkezdte felhúzni a pólómat. Felvettem az ölembe, és kb. 5 perc szopizás után elaludt. Ott ült mellettem anyósom, de nem szólt semmit. Utána se említette, de még a párommal se beszélt erről. Ő teljesen közömbösen élte meg ezt a helyzetet, és én is.

Emellé társul, hogy itt vagyok, lassan 2 éves szoptatási tapasztalattal (tudom, vannak nálam tapasztaltabbak) és szembesülök, most először azzal, hogy Dominiknak van foga, és képes megharapni vele szopizás közben. Pár napig rosszul kezeltem a helyzetet, túlmagyaráztam neki a dolgot, de amikor javasolták, hogy csak annyit mondjak, hogy fáj, bevált. Elengedte, hozzám bújt, átkarolta a hasam, már amennyire tudta :), utána visszafordult, és harapás nélkül szopizott tovább. Ebből is megtanultam, hogy minden nap tartogat kihívásokat.

Most pedig egy még nagyobb kihívásra készülök. Megkezdtem a 37. terhességi hetemet, Dominik nem mutatja jelét, hogy nem kellene neki több anyatej, így próbálok összeismerkedni a tandem szoptatás csodájával. Amikor először találkoztam ezzel a fogalommal, és először olvastam utána jobban, már akkor is hihetetlennek, és elképesztőnek tartottam. De sose hittem volna, hogy én is eljuthatok idáig.
Persze, itt is benne van a pakliban, hogy a kórházban töltött idő alatt - mivel nálunk nem jöhet be látogatni kisgyerek :( - Dominik már nem fogja igényelni a szoptatást, és amikor hazamegyek, se fogja kérni. Erre a lehetőségre nem tudom, hogy fel tudok-e lelkileg készülni, de igyekszem. Mert minden nehézség, kellemetlenség, fájdalom ellenére imádom ezeket az összebújásokat.
Ha pedig úgy hozza az élet, hogy mind a két fiamat fogom tudni egyszerre szoptatni, akkor mindent meg akarok tenni, ami erőmből telik, hogy ezeket az alkalmakat kényelmessé, és biztonságossá tegyem, mindhármunknak.

Előkészületek, babaholmik, pakolás

Már egy ideje dolgozott bennem a "fészekrakó ösztön". Igazából azóta, hogy elhoztuk anyósoméktól a babaruhákat. Napokig, inkább hetekig szemeztem a dobozokkal, de mindig találtam valami kifogást, amiért nem kezdtem el foglalkozni vele. Pár dolgot, mint kifogó, takaró, hálózsák, bundazsák, lepedő, kiválogattam, átmostam, és bepakoltam egy szekrénybe. Két zsákot ugyan kiürítettem, viszont csak eddig jutottam.

De egy nap nagyon jó idő volt, inkább csak annak indult, így elkezdtem szétválogatni, átöblíteni a ruhákat. Persze még az első adaggal nem is végzett a mosógép, de elkezdett esni az eső. Na ilyen az én formám. De mire kész lett a mosás, az eső is elállt, sőt, a nap is kisütött. Még három adag maradt hátra, amit a következő napokban ki is mostam. A megszáradt ruhákat már leszedés közben szétválogattam típus szerint, és elrendeztem az ágyon. De, a babaruhák szétválogatásával eddig jutottam. Eltelt 2 hét, és még mindig arra vártak, hogy nekikezdjek a továbbiaknak.

A következő lépés az lett volna, hogy a kupacokat méret szerint átválogassam, majd összehajtsam, és a kitakarított kiságyba betegyem. De valahogy nem bírtam magam rávenni. Idő közben már a kiságy is bekerült a mi szobánkba, üresen, arra várva, hogy "babásítsuk". De valahogy ez se adott elég erőt a pakolászásnak. Egyedül annyit sikerült megtennem, hogy a komódba előkészítettem a textilpelenkákat, és oda halmoztam be pár pelenkát, nedves törlőkendőt, hogy kéznél legyen. 

    Panaszkodtam is anyának, hogy nem igazán értem miért, de nem tudom magam rávenni, hogy elpakoljam a ruhákat. Lehet korainak éreztem, vagy ki tudja. Ő felajánlotta, hogy a következő héten pénteken feljön, és segít elpakolni. Örültem az ajánlatnak, és így sokkal könnyebb volt rávenni magam a méret szerinti válogatásra, hajtogatásra. Bár így se voltam elég lelkes, nem végeztem péntekre, maradt két - persze a legnagyobb - kupac. Már elkezdtük bepakolni a ruhákat, miközben igyekeztem összehajtani a maradék ruhát.

     Pakolás közben már csoportosítottam a ruhákat. Az egyik ágyneműtartóba a nagyobb méretűek kerültek, a másikba pedig azok, amelyek pár hónap múlva már jók lesznek. A fiókokba pedig azok a bodyk, tipegők, zoknik, nadrágok kerültek, amelyek az első hetekben, hónapokban lesznek jók.

Az ágyneműtartókkal tökéletesen elégedett vagyok, de a fiókokkal valahogy nem sikerült összebarátkoznom. Mintha nem lenne tökéletes. De majd használat közben rendezkedem, ha úgy érzem.

A végső simítások, a "babásítás" még váratott magára, de azt Apával szerettem volna megcsinálni. Az egyik nap hamarabb jött haza a munkahelyéről, és sikerült rávennem, hogy együtt megcsináljuk a kiságyat. Együtt kötöttük fel a rácsvédőt, Apa rakta össze a zenélő forgót, én pedig a feje alá való textilpelenkát igazítottam meg. Ráadásnak még a hazahozós szettet is sikerült összeállítani, amit az ágy végében helyeztem el.

De ahelyett, hogy elégedetten hátra dőlhettem volna, és büszke mosollyal az arcomon bámulhattam volna a kész kiságyat, folyton ott motoszkált a fejemben, hogy a kórházi csomagomat is össze kéne készíteni. De talán ezt is azért húztam, halasztottam, mert korainak éreztem.

Jó, persze már régebben összeírtam a listát, amit vinni akartam, és ezeket a holmikat lassacskán egy kupacba pakoltam a lomosban. Tehát készültem. De amikor mindent kipipáltam a listáról, már igazán nem volt kifogásom a bepakolás ellen. A hétvégén, alig 35 hetesen, fogtam a 60 centi helyen felhalmozott csomagot, és elkezdem bepakolni a kb 2x akkora táskába. De ismét szembesültem azzal, hogy ami elfért a polcon kis helyen, az sehogy se akar beférni a táskába. Pedig idén okosabb voltam (legalábbis azt hittem), mint 2 évvel ezelőtt. Sokkal kevesebb holmival készültem, sőt, igyekeztem úgy bepakolni, hogy amit a szülőszobára bevihetek, egyszerűbb legyen kivenni. Viszont épp ezzel nehezítettem meg a dolgom. Azt hiszem, már átestem a ló túloldalára, túlgondoltam a pakolást is. Azóta egyszer már kipakoltam, és újra bepakoltam, és úgy érzem, másodszorra jobban sikerült.

A kórházi csomagom a szobában várakozik, a tetején az összes leletemmel. A kézi táskába csak a telefont, és a fényképezőt kell betenni, és mehetünk. Szóval azt hiszem készen állunk... Vagy mégsem?

Névválasztás

Ismét eljött a babavárás egyik legnehezebb pillanata, nevet kellett választani a kicsinek. De ehhez persze tudnunk kellett, hogy kislányt vagy kisfiút hordok a szívem alatt. Viszont ez nem derült ki olyan hamar, és olyan egyszerűen, mint Dominiknál.

Az első alkalom, hogy megtudjuk a kicsi nemét, a 12 hetes ultrahang lett volna, de akkor nagyon szégyenlős volt, épp odatette a lábát, eltakarta magát. Az ultrahangos azt mondta, hogy inkább fiúnak látja. De igazán azért mondhatta, mert mondtuk, hogy kisfiú van otthon.

Legközelebb 6 hét múlva kellett menni, genetikai ultrahangra. De ezen az ultrahangon orvos is volt, akiről tudtuk, hogy ha nem szólunk időben, hogy nézze meg a nemét, akkor már "nem megy vissza". Amikor bementünk, igazából az első szavak azok voltak, hogy tudni szeretnénk a nemét. A doki rendes volt, megnézte. Ő is kérdezte előtte, hogy fiú, vagy lány van otthon, és miután megmondtuk, azt közölte, hogy elég fiús jellege van. Igazából ez se volt túl meggyőző.

Már az egész család kíváncsi volt, hogy mi lesz a 24 hetes ultrahangon, meg fogja-e mutatni magát a kicsi. Őszintén mondom, ennyire még nem alkudoztam senkivel, mint az ultrahang előtti napokban a picivel. :) Még az ultrahang előtt is mondtam neki, hogy mutassa meg magát végre.

De úgy tűnik, sikeres volt a beszélgetés. Miután lefeküdtem, mondtam is a szonográfusnak, hogy eddig úgy tűnik, fiú, de nem volt igazán sohase biztos. Az első mozdulat után meg is szólalt, hogy most már biztos. 

A második gyermekünk is kisfiú. :)

Amikor igazán bebizonyosodott számunkra, hogy a második babánk is kisfiú lesz, elkezdtünk nevekről beszélgetni, de elakadtunk a névválasztásban.
Mivel a vezetéknév Kovács, így kicsit különlegesebb, kevésbé tucat név kombinációt kerestünk. Már az első babánál is futottunk pár kört, mire döntöttünk.
Erről a korábbi bejegyzésben részletesen is olvashattok.

Megint kizártuk a Cs-vel, és a legtöbb dupla mássalhangzóval kezdődő neveket. Meggondolandó volt számunkra, hogy kezdődjön-e magánhangzóval.

Gondolkoztunk D-vel kezdődőn is. Tetszett a Dorián, de amikor szültem, összeismerkedtem egy anyukával, akinek így hívják a kisfiát. Nem lenne rossz a Donát, de mindig az adományozás jut eszembe róla, igaz ajándékként is lehet rá tekinteni.

Engem eléggé befolyásol, hogy másokat, mások gyerekét hogy hívják az ismerősi, baráti körben, vagy a családban. Persze ennek is vannak határai, a kertszomszéd unokájának a neve például nem igazán zavart. 

Nekem tetszik a Máté, már akkor is tetszett, amikor Dominiknak kerestünk nevet, csak Zsolti nem volt meggyőzhető. Emellett Dominik keresztszüleinek tavaly született kisfia, akit így hívnak. Gondolkoztam a Dávidon, vagy a Kristóf se lenne rossz, de a családi körben van, így mindig ők jutnak ezekről a nevekről eszembe. 

Mivel kicsit kezdtem elveszni a nevek tengerében, így ismét az internethez, pontosabban a közösségi hálóhoz fordultam, és ötletbörzét tartottam egy babás csoportban. Aznap este összeültünk Zsoltival és néztük a válaszokat. Volt köztük jobbnál jobb név, de igazán nem ragadott meg minket egyik sem. 

Vonzott minket a Bence, a Balázs, a Martin, a Kristóf, de annyira egyik se fogott meg, hogy igent mondjunk rá.  

Épp ezért kezdtük el nézni a MTA utónévtárát. Én böngésztem a neveket, és mondtam, ami esetleg tetszene. Zsolti pedig véleményezett. Bár a legtöbb névre nemet mondott, lett néhány talán is. Persze eközben jól szórakoztunk a számunkra furcsa, érthetetlen neveken. Igazából ekkor derült ki, hogy a főszempont számunkra az, hogy nem baj, ha különleges, csak különös ne legyen.

Miután legalább háromszor végig mentünk a listán, tartottunk egy kis szünetet. Rájöttem, hogy azért nem találunk jó nevet, mert már meg van. Már korábban, a genetikai ultrahang után is többször nevezte Zsolti így a picit, csak én még várni akartam, amíg biztos nem lesz a neme.

Ekkor fordultam oda Zsoltihoz, azzal, hogy "Tudod mit? Legyen Máté!" Erre szerencsére azt a választ kaptam, amire vártam: "Legyen!"

Mivel én már régebb óta gondolkoztam ezen a neven, már terveket is eszeltem ki, hogy győzhetném meg igazán erről. A legnagyobb ütőkártyámat így, hogy egyet értettünk, könnyű volt kijátszani. 

 - Legyen akkor Máté Zsolt!

 - Zsolt????? De miért?

 - Mert az apját is így hívják! :)

 - Kovács Máté Zsolt! Jól hangzik.

Végül megszületett a név, amivel mindketten elégedettek voltunk! 

A második kisfiunk Kovács Máté Zsolt lesz.

Az első 20 hét

Mivel már az első terhességemnél elég részletesen leírtam a trimeszterek eseményeit, vizsgálatait, így inkább nem is fárasztalak vele titeket. Pár fontosabb vizsgálatot kiemelnék, illetve néhány mérföldkőre igyekszem kitérni részletesebben.

Kezdjük az elején. :) Miután mindenki megtudta, hogy babát várok, ideje volt elmenni nőgyógyászatra, ezt megerősíteni. Onnan elküldtek ultrahangra, ahol olyan magzati állapottal találkoztam, amivel ezelőtt soha. Az ultrahangos hölgy azt mondta, hogy csak petezsákot lát, nem fűzött hozzá semmi mást, csak hogy 2 hét múlva újra ultrahang. Mivel mindezt senki se magyarázta el nekem, így ismét az internethez fordultam. Az rögtön kiderült, hogy ez egy kezdeti embrionális szakasz, eddig még nem is volt gond, valószínűleg nem sokkal azelőtt lettem terhes, hogy a következő ciklusom megkezdődött volna. De elkezdtem tovább olvasni. Na ezt nem kellett volna. Az volt a lényeg, hogy a petezsák még nem jelent biztosat, hisz lehet akár üres is, vagy fel is szívódhat. (Vagy valami ilyesmi) Na bumm, kellet nekem olvasni. :/ Kicsit aggódtam is. Amikor az ultrahang eredményéről beszélgettünk, akkor jött a felismerés: akarom ezt a babát.

2 héttel később aggodalommal, és izgalommal a szívemben mentem be az ultrahangra. Akkor elkísért Zsolti és Dominik is. A képernyőn megjelent az a kis babocska, és a szonográfus diktálta, hogy CRL 12 mm. Már abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem. Majd jött a következő mondat, mely szerint a szívműködés látható. Itt nyugodtam meg igazán.

De a kételyek továbbra se szűntek meg. Ugyanis az ultrahang szerint ekkor 7 hetes voltam, de az utolsó menstruáció szerint már 8 hetesnek kellene lennem. A védőnő szerint ez ilyenkor még előfordulhat, nem kell aggódni. Akkor ez még nem igazán érdekelt, de 5 héttel később ismét vizsgálatra mentem. Akkor a számítás szerint már 13 hetes voltam, de az ultrahangon, a méretek alapján csak 12 hetes volt a magzat. Na persze, itt már elkezdtem gyanakodni, és ismét jött az utána olvasás. Most elég vegyes érzelmeim lettek az olvasás után. Egy részről, ha nem nő a "lemaradás", akkor nincs gond, behozhatja. Eddig rendben. De ha nem hozza be, sőt nő a lemaradás, akkor gondok is lehetnek, ezt nevezik retardációnak, pontosabban méhen belüli növekedési retardációnak. (egy jól összeszedett infó erről itt olvasható.) Még jó, hogy ezt a kifejezést nem mondták nekem korábban, lett volna pánik.

A genetikai ultrahangon, elméletileg (számítás szerint) 20 hetes voltam, de ultrahang szerint 19 hetesnek számítottam, így azt is mondtam az orvosnak. Nézte, mérte a babát, majd megszólalt, hát, már majdnem 20 hetes. Elmondtam a lemaradást, de a leletre ennek ellenére 19 hetet íratott. Ekkor már tényleg nem aggódtam. Az orvos nem problémázott a lemaradáson, így nem foglalkoztam már ezzel. De persze továbbra is számon tartottam, hogy a menszesz szerint és az ultrahang szerint hányadik hétben is járok.

A magzatmozgás elég érdekesen alakult nálam. Azt mondják, hogy a második baba mozgását hamarabb megérzik a kismamák. Azt aláírom, hogy a hetek tekintetében hamarabb éreztem a kicsit, mint Dominikot. De még így, hogy tudtam, mire számíthatok, mit is fogok érezni, mégse voltam biztos magamban.

Ultrahang szerint már majdnem 18 hetes voltam, amikor éreztem valamit, a legtöbbször épp álltam, mosogattam, főztem. Ilyenkor mindent eldobtam, és figyeltem, de nem éreztem megint. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban éreztem, egyre biztosabb voltam a dologban. De igazán biztos akkor lettem, mikor Zsolti egyik este ráfeküdt a hasamra, hogy hallja a picurt, mert kifelé még nem lehetett kézzel érezni. Akkor szólt, hogy na most, amikor én is éreztem. Akkor tudtam, akkor vált igazán biztossá, hogy a kis manónk helyezkedik odabent.

Utolsó gondolatként összeszedem, hogy miben különbözik (eddig) ez a terhességem az előzőtől. Dominikkal szinte álom terhességem volt. Egy alkalmat kivéve nem volt hányingerem, reggeli rosszullétem, nem voltam kívánós, nem lett érzékenyebb a szaglásom, igazából a lábgörcsökön kívül semmi bajom nem volt.
Most se panaszkodhatok nagyon, így a szenvedő kismamák utálni fognak. A reggeli rosszullétek ismét elkerültek, bár az első trimesztert kicsit nehezebben viseltem, enyhe hányinger szinte minden nap előfordult, de inkább este. A lábgörcseim nem szűntek meg, egyáltalán azóta, hogy Dominikkal előjöttek, emellett ott van még, hogy sokkal korábban jelentkezett a székrekedés, mit az első terhességnél. Az igazi különbség pedig a migrén. Korábban is fejfájós voltam, de most minden időjárás változás megvisel. A gyerek mellett pedig elég  nehéz leülni, és pihenni.
A második terhesség újdonsága a testem terhelése, terhelhetősége. Dominikkal bármikor pihenhettem, igaz, hogy főztem, sütöttem, takarítottam, de nem terhelt meg. Most viszont itt van egy 20 hónapos kisördög, akivel mindig menni kell (ami még annyira nem is baj), és ha olyanja van, fel kell venni, emelni, betenni, kivenni a hintából, leülni a földre, majd 2 perc múlva felállni. Összességében ez nem annyira nehéz, de néha érzem, főleg a hátam, hasam táján, hogy kimerít.
Pár nappal ezelőtt például elég kellemetlen, de nem túl erős fájdalmat éreztem a bal oldalon, a hasam alján. Meg is ijedtem, le is feküdtem kicsit az oldalamra, és figyeltem a picurt. A fájdalom nem jelentkezett, a mozgások megnyugtatóak voltak. Ilyenkor reménykedem, hogy minden rendben lesz.

Eggyel többen leszünk

Az egész november közepén kezdődött. Elköltöztünk, alig ismertem a környéket. Távol kerültünk minden jól ismert, könnyen megközelíthető helytől. De a nyakamon volt Zsolti születésnapja, és ötletem se volt, hogy mit vehetnék neki.

Már 2 éve is emlegette, hogy pozitív terhességi tesztet szeretne kapni, de hamarabb derült ki, hogy babát várunk. Ezen az éven viszont épp megfelelő lett volna az időzítés a különleges ajándékra. Jó, de ezt nem tudom befolyásolni. 
Zsolti születésnapja vasárnap volt, én meg ott álltam csütörtökön reggel tanácstalanul, azzal a gondolattal, hogy most mi lesz?

A történet folytatásához kénytelen vagyok röviden felvázolni az előzményeket. :)
Mindenképpen szerettünk volna tesót, és kis korkülönbségben gondolkoztunk, így 2015. márciusa környékén újra belekezdtünk a baba projektbe. De én még intenzíven szoptattam Dominikot, és a piros betűs napok is elkerültek. Először júniusban jött meg, és 30-32 napos ciklusaim voltak. Eszerint épp vasárnap kellett volna megjönnie. 

Csütörtök reggel, valami furcsa sugallatra csináltam egy tesztet. Lehet kicsit korán olvastam le, de negatívnak látszott. Kicsit később, még 5 percen belül kiakartam dobni, és észrevettem egy halvány második csíkot. Ahogy telt az idő, erősebb lett a csík. Már bőven eltelt a 10 perces leolvasási idő, de erősebb lett a csík.

Nem akartam hamis illúziókba ringatni magam, ezért beszereztem még egy tesztet, és készítettem egy születésnapi kuponfüzetet, hisz valami ajándék mégis csak kellett. (tudom, nem a legjobb megoldás volt, de annyira bíztam a tesztben...)
Szombat este berejtettem a WC-be a tesztet, és izgatottan vártam a reggelt. Gondolom nem is kell mondanom, hogy alig tudtam aludni.

Vasárnap reggel gyorsan megcsináltam a tesztet, ami most már sokkal hamarabb, és erősebben mutatta a második csíkot. Alig tudtam leplezni az örömömet. Ráadásnak még reggel jöttek a szüleim is, mert elvitték Dominikot a dédihez, így előttük is igyekeztem természetesen viselkedni.
Mivel nem tudtam sokáig várni, így reggeli után meg is tartottuk az ajándékozást. A tesztet belerejtettem egy órás dobozba, de elsőként a kuponfüzetet adtam oda, fokozva a feszültséget. :)
Amikor kibontotta a dobozt, hát, azt nem tudom leírni, azt hiszem, ez a kép mindent elárul:

Határtalan volt az öröme, azt hiszem nem tudtam volna jobb ajándékot kitalálni. Nem sokkal később felhívta anyósomékat, majd délután anyáék is visszaértek, és elmondtuk nekik is. Ők is nagyon boldogok voltak, hogy érkezik a második unoka.