Milyen egy hétköznap, 4 gyerekkel

Itt vagyok egy átlagos hétköznap este. Visszatekintve a mai napra, elég sok mindent csináltam, közben meg szinte semmit.

Forrás: http://yvette-hildegard.blogspot.com/2018/04/a-lathatatlan-munka-vilagnapja-aprilis.html

7 óra körül keltem. Krisztián még aludt. A szokásos reggeli rutin után kimentem a konyhába. Ott rohamoztak meg a gyerekek a reggeli öleléssel. Megkavartam a kávém, közben jött Rebeka, hogy segítsek felöltözni, megigazítani a zoknit. Komótosan megittam a kávét, közben Krisz is felkelt. De a fiúk indultak oviba, így nekik segítettem cipőt, kabátot venni. Elköszöntünk, majd indulás a hálószobába. Átöltöztem, összeágyaztam, utána felöltöztettem Krisztiánt is.

8 órakor ültem le, hogy megetetem. Na ebből nem lett semmi. Mivel folyik az orra, a váladéktól köhög, tüsszög, nehezebben megy a szopi. Az orrszívás se segített,  csak sírás lett belőle, így hagytam. Felvettem, ringattam, próbáltam megnyugtatni. Közben kicsit Rebekával is foglalkoztam.

8:45 körül elaludt Krisztián, ezért úgy döntöttem kimegyek a konyhába. Csak előtte útba ejtettem a fürdőszobát, ahol elindítottam a mosógépet, és kitakarítottam a bilit, összeszedtem az üres WC papír gurigákat. Majd adtam Rebekának reggelit.

9 körül neki akartam kezdeni az ebédnek, de a konyha(pult) állapota nem tette lehetővé. Csináltam egy kis helyet, felvágtam és bepácoltam a húst. Majd az edény elpakolás, és mosogatás következett.

9:30 előtt kelt fel Krisz. Még gyorsan elöblítettem az utolsó edényeket, és bementem hozzá.

Már éhes volt, így szépen, nyugodtan, de kicsit, szörcsögve evett. Azt hittem, csak büfi szünet lesz, de már nem akart tovább enni, így kimentünk a konyhába.

9:45 táján betettem Krisztiánt a pihenőszékbe, én nekiláttam az ebédnek. Vizet forraltam a rizsnek, és elkezdtem készíteni a húst is. Közben Rebeka a kis konyhában játszott, ő is főzött. Néha-néha odahozta nekem azt, amit készített. 

Kb. 10:20-ig minden rendben ment. Kb akkor kezdett el Krisztián elégedettlenkedni. Az utolsó 2-3 percben már sírássá fajult a helyzet. Szerencsére kész lett a kaja, így bementem a szobába, hátha enne egy kicsit.

10:33-at mutatott az óra, amikor leültem. De még szinte le se tettem a hátsóm, máris sírásba kezdett Krisztián. Tudom, hogy ilyenkor nem akar enni, inkább nézelődne, vagy álmos. Kipróbáltam először a nézelődést. Nem nagy sikerrel. Egy darabig el volt, majd elkezdett ordítani. Utána megint abbahagyta, nézelődött. Megpróbáltam egy kicsit tornáztatni, mert azt szereti, de most nem segített.

Akkor inkább alvás. Először lefeküdtem mellé, úgy evett egy kicsit, nyugodtan, majd hirtelen felsírt. Akkor tudtam, hogy itt több is van, mint a fáradság. Bekentem az ínyét Dologel-el. Enni már nem akart utána, így felálltam, és járkáltam vele kicsit. De álmosság jelét nem mutatta, inkább nézelődött. 

10:45-kor kapcsoltam be a gépem, hogy foglalkozom kicsit a Betterware promós képeivel. Ezt máskor is szoktam, ilyenkor Krisztián általában ücsörög az ölemben, vagy játszik valamivel a pihenőszékben. Most az ölben ücsörgés, nézelődés lett.

Közben segítettünk Rebekának pisilés után. Majd visszaültem.

11:10 volt, amikor kész lett a mosógép. De akkorra Krisztián már szunyókált a karomban. Még vártam pár percet, mire letettem. Utána mentem teregetni. Amikor kész lettem, az „alvós szobában” ágyaztam össze, majd bekészítettem egy újabb adagot a mosógépbe. De még gondolkoztam, hogy elindítsam-e ma.

11:30 táján csatlakoztam Rebekához, hogy játszunk egy kicsit. Előkerült a formabedobó, épített kicsit fa kockákból, azt utána elpakolta a vödörbe (távolabbról próbált beletalálni). Utána még „telefonáltunk” kicsit. Észre se vettem, hogy elrepül az idő. Rebeka mondja, hogy éhes.

Pár perc múlva 12:00, és már melegedett a leves. Rebeka ügyesen szedett magának tésztát, én levest. Amíg evett, a telefonom nyomkodtam. Bár az edényeket el lehetett volna rakni, és elmosogatni a főzés után, de nem akartam zörögni.

Amikor befejezte az evést Rebeka, közölte, hogy aludni akar, az ágyikóban. El is indultunk, de

12:15-kor Krisztián sírva ébredt, így Rebekát a mi ágyunkra küldtem. Tisztába tettem a kicsit, és leültem megetetni. Rebekát közben a szabad kezemmel simogattam. Gyorsan el is aludt.

12:30-ra Krisztián is elaludt, sikerült letenni a kiságyba, és kicsit pakoltam a konyhában. Nem sokat haladtam.

12:50-kor ismét felkelt a kicsi. Újabb etetés. De 1-kor csengetett a futár, így abbamaradt. Utána pedig már nem akart megint enni. Így ücsörgés, nézelődés következett.

13:15 körül nyűgös volt, de nem akart enni, így lefektettem az ágyra. Egy kicsit tornáztattam, gyakoroltattam vele az oldalra, hasra fordulást, hagytam egy picit hason. Majd visszafordítottam és ezt megismételtem a másik irányba is. Egy rövid ideig sikerült lekötnöm, és viszonylag jól elvoltunk. Még ebédelni is tudtam közben.

13:50-ig bírta. Akkor elkezdett Krisztián nyűgösködni, Rebeka pedig felkelt. Egy kis ringatás után viszont Krisz elaludt.

Kb 14:05 volt, amikor letettem Krisztiánt aludni, és kimentünk Rebekával a konyhába, és adtam neki enni.

14:19-ig aludt Krisztián. Utána pelust cseréltem, de enni nem akart. Járkáltam vele, ringattam. Végül 14:48-kor elaludt.

15:02-kor kiderült, hogy nekem kell menni a fiúkért. Nem is volt gond, amíg Krisztián aludt, mindketten elkészültünk. Átöltöztünk, összepakoltam a táskám, felvettem a hordozót, majd beletettem Krisztiánt, amire persze felkelt.

15:20 körül sikerült elindulnunk. Krisz nyűgös volt a hordozóban, hiszen nem evett. De kb. 10 perc alatt megbékéltet a helyzettel és nézelődött.

Az oviba elég hamar megérkeztünk, Rebeka szépen sétált mellettem. De az oviban volt inkább gond. Máté ügyesen öltözött, de Dominik a csoport szobából se akart kijönni, mert éppen játszott. Legalább 5 percig tartott amíg próbáltuk meggyőzni én is és az óvónők is, hogy kezdjen el öltözni. Amikor végre rávette magát, hogy öltözik akkor már gyorsabban haladtunk. 

16:10-kor indultunk hazafelé az oviból. még bementünk a pékségbe venni egy kenyeret és egy vizet. Utána azon volt a vita, hogy ki iszik a vízből, mikor iszik a vízből, utána ki csavarja rá a kupakot és ki hozza a vizet. Ezért úgy döntöttem, hogy elteszem a táskában a flakont. 

Még az úton való átkelés okozott problémát, mert nem akarták megfogni egymás kezét, amíg átmegyünk a zebrán.

Az persze csak részlet kérdés, hogy elszaladtak mellőlem, elindultak a nagy lépcsőn lefelé.

16:30-ra értünk haza, Krisztián még aludt, így be tudtam tenni a kiságyba. Segítettem mindenkinek leöltözni, kezet mosni. Kb. 10 percig tartott mire minden elrendeződött  persze közben felkelt Krisztián, és éktelen ordítással ébredt. Gyorsan tisztába tettem és leültem megetetni.

16:45-től evett Krisztián, de csak rövid ideig, mert megint elkezdett sírni. Miközben próbáltam megnyugtatni, még rá kellett szólni Mátéra, hogy vegye át a nadrágot, és megbeszéltünk egy feladatot Dominikkal. 

Mivel Krisztián nem akart enni, így jött a nézelődés. De abból is csak sírás lett. Letettem kicsit az ágyra, aból egy darabig elvolt, „tornázott”, nézelődött, szopizta az ujját. Majd megint sírni kezdett. Kicsit felvettem, megpróbáltam megetetni, nem ment. Ismét az ágyra tettem. Ott már jobban el volt, visongott, próbálgatta a hangját. De ez is hamar átcsapott sírásba.

17:30-ig próbálkoztam, akkor meguntam. Átmentünk a „játszós szobába” a gyerekekhez.

17:45 körül megérkezett Apa. A gyerekek pakoltak, de félbe hagyták, hogy kiszaladjanak köszönni.

18:15 Elkészült a délutáni kávé. A gyerekek játszottak, Krisztián a pihenőszékben volt, mi pedig nyugiban megittuk a kávét, beszélgettünk kicsit.

18:30-kor már nagyon nyűgös volt Krisztián, de nem akart enni. Az ujjamra viszont rácuppant, kicseleztem, és kicseréltem. Így elég jól evett.

18:40 körül átadtam Apának a kicsit, hogy haladjak a promóciós képekkel. De Apa hamarosan visszaadta, mert ment készíteni a vacsorát.

19:15-re kész lett a vacsora, így mindannyian kimentünk a konyhába.. Krisztián ilyenkor a pihenőszékbe szokott nézelődni.

19:45 körül elkezdtük a fürdést. Apa fürdette Krisztiánt, én pedig a többieket. Egy kicsit ott hagytam őket, amíg elpakoltam a konyhában a vacsora után, és összesepertem a konyhát, előszobát.

20:15 táján cseréltünk. Én leültem megetetni a kicsit, közben Apa befejezte a fürdetést. A gyerekek felöltöztek, és néztek egy mesét. Kicsit csúszásban voltunk.

21:30 körül a fiúk már az ágyukban voltak, de Rebeka csatlakozott hozzánk a nagy ágyon, ott aludt el percek alatt.

Én lefeküdtem, úgy etettem még Krisztiánt. De elbóbiskoltam kicsit.

22:00 óra volt, amikor felkeltem. Akkor áttettem Kriszt a kiságyba, mi pedig Apával még beszélgettünk egy jó óra hosszát.

23:30-kor mentem el zuhanyozni, és most, 23:47-kor fejezem be ezt a bejegyzést. 

Hosszú nap volt, eseményteli, de nem épp a legtermékenyebb, vagy legzsúfoltabb napom. Majd lehet, hogy megnézünk egy másik, tartalmasabb napot is.

Jó éjszakát!

Sokadik babástól első babásnak

Ma már annyi segédeszköz áll az anyukák rendelkezésére kezdve a védőnőktől, a háziorvoson át, az internet adta keresési lehetőségeken keresztül egészen a közösségi médiáig. De sajnos előfordulnak olyan esetek, ahol a kismamák ezek ellenére sincsenek tájékoztatva rendesen. A sok új információk között, van hogy elveszlik a lényeg. Rengeteg téma van, amivel 9 hónap alatt nem biztos, hogy megismerkedik a kismama, és később, rengeteg kérdéssel a fejében áll az újszülött felett.

Forrás: pexels.com

Most ezeket a „lényegeket” próbálnám összeszedni. 

Persze, most nem én fogom megmondani a tutit, meg a frankót. Én csak egy vázat, egy mankót szeretnék adni azoknak a kismamáknak, anyukáknak akik most lépnek be a kisbabás lét labirintusába.

Érdeklődjünk kötelező, és választható védőoltásokról. Sajnos vannak olyan védőnők, akik a nem kötelező védőoltásokról nem tájékoztatják a kismamákat, és a gyerekorvos se említi, így egy-egy oltás akár feledésbe is merülhet.

Ehhez kapcsolódóan fontos tudni, hogy a születés után kapott BCG oltás helye kifakad. Ettől néha megijednek az anyukák.

Forrás: origo.hu

Ismerkedjünk meg a növekedési ugrás fogalmával. Sok kismama megrémül, amikor a 3 (és 6) hetes valamint a 3 és 6 hónapos növekedési ugrással találkozik, és azt hiszi, nincs elég anyatej. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy szükségtelenül a tápszerhez nyúlnak.

Ehhez kapcsolódóan érdemes egy kicsit utána olvasni a szoptatás fiziológiájának. Olyan nincs, hogy kiürül a mell, hiszen szoptatás közben folyamatosan termelődik a tej. Érdemes tudni, hogy mi a kereslet-kínálat fogalma, hogy mikorra áll ez be. Érdemes megismerni azt is, hogy szülés után kell pár nap, mire belövell a tej. Ha rögtön nincs tej, az nem azt jelenti, hogy nem is lesz, csak várni kell. 

A kezdeti nagyobb tejmennyiség, a feszülő mell mind-mind elmúlik, és ettől sokszor megijednek a kismamák, és megint azt hiszik, hogy kevés a tej. Pedig csak beáll a kereslet-kínálat.

Érdemes tudni, hogy a baba a legjobb tejfakasztó, tejserkentő. Persze jó ismerni olyan készítményeket, amik növelhetik a tej mennyiségét, de ne felejtsük el, a baba stimulálja a legjobban a tejtermelést.

Forrás: joegyutt.hu

Olvassunk a mozgásfejlődésről. Érdemes tudni, hogy mit mi követ, mik az első mozgásformák, és mik azok amik következni fognak. Érdemes tudni pl. a forgás folyamatát is. Sokszor találkoztam azzal, hogy a szülő boldog, mert a 1,5-2 hónapos gyerek hasról hátra fordul. De ekkor még ez nem tudatos. Ha jobban utánanéz, akkor tudja, hogy először hátról oldalra, majd hasra fognak fordulni, és végül hasról hátra. Fontos megemlíteni, hogy vannak babák, akik hamarabb vagy később csinálnak bizonyos dolgokat. Tehát nem követik az „nagykönyvet”, de ez nem azt jelenti, hogy valami baj lenne. Persze azért érdemes a védőnővel vagy a gyerekorvossal beszélni, ha valami „rendellenességnek” tűnő dologgal találkozunk. Lehet hogy egy kicsit feszesebb, vagy lazább az izomzata a babának, ami miatt egy kis torna vagy egy kis masszázs szükséges. 

A sétáról szeretnék még pár szót írni. De itt most nem arról, hogy ki mikor viszi ki a picit először levegőre, vagy hogyan levegőzteti, hiszen ez több mindentől függhet, elsősorban attól, hogy mikor születik a pici. 

Sokkal inkább arról szeretnék írni, hogy hogyan is lehet „sétálni”. Bagatellnek tűnhet, de babakocsiban vagy hordozóeszközben. A babakocsi nem éppen egy problémás dolog, mindenki olyat választ magának, ami számára a legszimpatikusabb, legkényelmesebb, legpraktikusabb. 

Viszont a hordozás az egy kicsit összetettebb téma. Én magam nem vagyok szakértő így az az első javaslatom, ha ezt az utat választjuk, akkor mindenképpen érdemes felvenni kapcsolatot hordozási tanácsadóval, vagy elmenni egy hurci klubba. 

Ma már rengeteg márka, és több típus közül választhatunk. De az első amit laikusként is tanácsolni tudok, hogy felejtsük el a kengurut. Megfelelő hordozóeszközre van szüksége a babának, olyanra, ami csigolyáról csigolyára támaszt. Lehet ez szövött kendő, rugalmas kendő, vagy akár valamilyen csatos megoldás. Mindegyiknek megvan az előnye, nehézsége, nekünk kell eldönteni, hogy milyet választunk. 

Én a harmadik gyereknél keztem el igazán hordozni, utólag már bánom, hogy hamarabb nem. Én karikás kendőt választottam, azért mert számomra az volt a legegyszerűbben megköthető típus. De sose próbáltam másfélét. Lehet egy másik sokkal jobb lett volna. Most Krisztiánnál vettünk egy csatos hordozót. Egyelőre még egy picit nagy neki, de úgy érzem, nagyon jó társam lesz az oviba járáshoz, sétákhoz.

A hozzátáplálás lenne még az utolsó gondolatsorom. Ez talán a leginkább többrétű téma.

Itt is megoszlanak a vélemények, vannak ajánlások, de vannak társadalmi és/vagy orvosi nyomások, ami miatt máskor, vagy máshogy kezdjük el a hozzátáplálást. 

Továbbra sem akarom megmondani azt, hogy ki mikor és hogyan gondoskodjon a gyermeke táplálásáról. Csak felvázolom azt, hogy milyen nézetek vannak, legalábbis én milyeneket ismerek.

Főleg a vegyes, vagy tápszeres babák esetén kerül elő a korai hozzátáplálás, vagyis az, hogy 4 hónapos korban már elkezdik. A nemzetközi ajánlások szerint 6 hónapos korban érdemes kezdeni, mert addigra érik meg az emésztőrendszer, bizonyos enzimek akkorra alakulna ki. Lehet kezdeni pürés formában a hozzátáplálást, vagyis az adni kívánt ételt krémes, könnyed, lágy püré állagúra turmixoljuk. Majd egy kis idő elteltével ezt felváltják a kissé darabos, majd darabos ételek. 

Ennek az „ellentétje” a darabos hozzátáplálás, a BLW, ahol az egész folyamatból kimarad a püré, és rögtön megfogható, puha darabokat adunk a baba elé. Ezekből válogatja ki azt, hogy miből és mennyit eszik.

Bármelyik formát is választjuk bizonyos feltételeknek mindenképpen teljesülni kell. Ezek azok, aminek mindenképpen érdemes utánanézni.

Rengeteg cikket, könyvet, kiadványt lehet találni a témában, és érdemes is kicsit utánaolvasni, mielőtt belevágunk ebbe. 

Vannak különféle hozzátáplálási táblázatok, amik sorba rendezik az ételeket, attól függően, hogy az mennyire emészthető. A különböző táblázatok sok esetben átfedést tartalmaznak, de van ahol erős különbségeket lehet észrevenni. Érdemes ezek közül csak egyet választani.

Lehet bébiételeket, különböző pépeket vásárolni, illetve lehet magunknak főzőcskézni, az alapanyagokat saját kezűleg feldolgozni, és azt adni a kicsinek. Mindkettőnek meg van a maga előnye illetve hátránya. 

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, az a glutén, illetve az allergének bevezetése. Ezzel kapcsolatban is megoszlanak a vélemények, illetve változnak az ajánlások. Amikor én elkezdtem a hozzátáplálást az első gyerekkel, akkor is más volt, mint ami most. Szóval ebben a témában egyáltalán nem könnyű okosnak lenni. A lényeg, hogy mindenképpen építsük bele ezeket a hozzátáplálásban, találjuk meg a számunkra legszimpatikusabb ajánlás, vagy hallgassunk a védőnőre, gyerekorvosra.

Hozzátáplálással kapcsolatban már én is írtam több bejegyzést, ahol adtam pár ötletet egy-egy alapanyag elkészítésére.

Forrás: ebabacenter.hu

Továbbra is hangsúlyozom, hogy nem vagyok egyik témában sem szakértő csak egy egyszerű anyuka, aki próbálja a lehetőségeihez mérten a legjobbat kihozni a helyzetből.

Megbuktam

Hivatalosan is „szaranyának” minősítem magam. Ja meg „szarfeleségnek”, szar-háztartásvezetőnek, „szarszakácsnak” és még sorolhatnám.

Forrás: pexels.com

Vannak dolgok, amik korábban szépen és jól működtek, de megváltoztak. Van, amiben én változtam, vagy amiben a gyerekek. De a lényeg ugyanaz, az én hibám. Ők az én felelősségem, az én dolgom figyelni, vigyázni rájuk, gondoskodni róluk. De megbuktam, elestem, padlóra kerültem, és nem tudok felállni.

Manapság nagyon kevés türelmem van, és azt se tudom beosztani. Nagyon hamar elfogy, és teljesen szétesek. Apró, butaságokon fel tudom húzni magam, de olyan szinten, hogy őrjöngő őrült is tudok lenni. Sokszor, nagyon sokszor üvöltök a gyerekekkel. Horror. Szembe tudnám köpni magam, vagy csak jól felpofozni.

Nem tudok (jó) bíró lenni a gyerekek között. Nem tudom megértetni velük, hogy az amit tettek miért rossz, vagy kerülendő. Bántják, megütik egymást. Hiába kértem ezerszer, ha baj van, szóljanak nekem, ne erőszakkal, a másik megütésével, fellökésével oldják meg. 

Nem figyelnek rám, nem vigyáznak semmire, se játékra, se könyvre, nem segítenek. Teljesen eszköztelennek érzem magam.

A gyerekeim nem hallgatnak rám, szófogadatlanok, és fegyelmezettlenek. Ha kérek valamit pl. hozzon egy tejet, azt csak sokadjára teszik meg. De a tablet-ért bármit képesek megtenni. Ha jön a tablet-idő pakolnak, nyugodtan várják. 

(Mielőtt bárki megkövez - bár ez szaranyaként sok mindenért lehetne - napi 1 órát lehet játszani a tableten. Azon pedig koruknak megfelelő, logikai, fejlesztő játékok vannak. Ja és a kicsinek nincs). 

De már ez is szélsőségessé vált, mert fél délután az órát lesik, hogy mikor lesz 18:00.

Teljesen feleslegesnek érzem azt, amit csinálok. Legyen akár szó pl. takarításról, főzésről, akár a Krisztiánnak kötött takaróról. A nagy alig eszik valamit, bármit főzök, nem nagyon eszik belőle, még néha abból sem, amit korábban szeretett. Ha meg újdonságot készítek, bele se kóstol,  csak közli: nem szeretem.

Nem értek bizonyos szituációkat. Például nem emlékszem, hogy annak idején gond lett volna az esti csendben maradás. Nem emlékszem, hogy Dominik vagy akár Máté fenhangon beszélt volna folyamatosan, miközben a kicsi már aludt. 
De ezt is írhatom annak a számlájára, hogy nem foglalkozom eleget velük, hogy nem töltünk el minőségi időt, és fel akarják hívni magukra valahogy a figyelmet.

Alig tudok bármelyikük gyerekkel is foglalkozni. Napközben, ha végre le tudom tenni a picit, akkor szembesülök a rengeteg feladatommal, pl. a főzés. Így olyan érzésem van, hogy minden fontosabb, mint a gyerek(ek). 

De ha mégis leülünk játszani, akkor meg filmszakadás. Lehet csak a fáradság miatt, de mostanában nincs fantáziám, kreativitásom. Nem tudom velük játszani, néha csak ülök, és nézek ki a fejemből, mert nincs ötletem, hogy bekapcsolódjak a játékba.

Kimerültek a tartalékaim. Sokszor vagyok kedvetlen, szomorú, ok nélkül rám tör a sírás, állandóan fáradt vagyok. Néha utálom az életem. Egyedül vagyok, magányosnak érzem magam, és tehetetlennek.

Úgy érzem szabadságra lenne szükségem.

Negyedik gyermekünk születése

Erre a szülésre pozitív gondolatokkal készültem. Már hetek óta mondogattam, hogy „A negyedik szülésem könnyű és gyors lesz, pozitív szülésélménnyel”. 

Azt hiszem sikerült ezt vonzani.

Ismét szembesültem a terminus túllépés csodás következményeivel. Így is nehezen viseltem a terhességet, és már alig vártam a végét, de a fiatalúr még tovább várakoztatott minket.

https://tinyurl.hu/eRaD/

Szóval, mivel június 26-ra voltam kiírva, ami elmúlt, így naponta kellett járnom NST-re. A kiírás napján, és utánna, a hétvégén többször is megkérdezték tőlem, hogy vizsgáltak-e, és annak ellenére, hogy a válasz mindig "nem" volt, továbbra sem nézett meg senki. 

Június 29-én, NST után, (kb. 13 óra körül) az orvos megkérdezte, hogy mikor voltam utoljára vizsgálva. Mondtam, hogy nem voltam, amin eléggé meg is lepődött. Ő végre megnézte a  méhszájat, ami már elkezdett nyílni, 2111 értéket diktált az asszisztensnek.
Pont attól féltem, hogy még teljesen zárt leszek, de szerencsére a méhnyak elkezdett rövidülni, és alig 1 ujjnyira nyitva voltam. Mondta is az orvos, hogy bármikor szülhetek. Nem mintha amúgy nem ez a helyzet állt volna fenn.
Nagyon bíztam benne, hogy a vizsgálat kicsit felgyorsítja, beindítja a dolgokat. Otthon volt egy kis tágulási vérzés, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentősséget, próbáltam lazán venni.

Kb. 18 óra előtt kezdtem el fájásokat érezni, de rendszertelennek tűntek, nem is voltak olyan erősek, így nem mértem. Azért mondtam Zsoltinak, hogy főzzön egy kávét, mert lehet szükségünk lesz rá. De már valahol, mélyen, tudtam, hogy ez már az.

A 19 óra körül, a vacsora alatt volt egy rövid idő, amikor rendszeresnek tűntek a fájások, de idő közben megszűntek. Azt hittem, megint csak jósló fájások. 

Azért a biztonság kedvéért 3/4 8kor, még a gyerekek fürdése előtt lezuhanyoztam, rendbe tettem magam,  hajat mostam, majd amíg a gyerekek fürödtek, megszárítottam. 

21 órára már rendszeresnek tűnő, a méhösszehúzódást mérő applikáció szerint átlag 6 perces fájásaim voltak, ezért úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba. Anya jött át a gyerekekhez, így amíg megérkezett, én is átöltöztem, összepakoltam a szükséges iratokat, és elköszöntem a gyerekektől.

A kórházba 22 óra előtt értünk be, ahol felvették az adatokat, majd megvizsgáltak. Ekkor már 3 ujjnyira voltam tágulva, de még magasan volt a baba. Ez egy kicsit megijesztett, mert emiatt szenvedtem már korábban is.

A szülésznők nagyon lazák voltak, poénkodtak, beszélgettünk. Látták rajtam, hogy nagyonn ideges vagyok. De nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Egyik szülésem előtt se voltam ennyire ideges, mint most. Kicsit remegtem is, és önmagamhoz képest nagyon sokat beszéltem.

Mondtam, hogy a második szülésemnél 3 ujjnyival jöttem be, és 2 óra múlva meg lett a pici. Érdekelt, hogy most kb mire kell számítani. Azt mondták, hogy ez most nem fog addig tartani.
Az egyik első kérdésem ezek után a párom volt, hogy mikor jöhet be. Azt mondták, máris. Telefonáltam neki, elmondtam, hogy a portás fog neki szólni, ha feljöhet. 

Ennek amúgy nagyon örültem. Nem tudhattuk előre, meddig fog tartani a szülés, de már maga a tudat, hogy az elejétől velem lehet, hatalmas erőt adott.

Miután végeztünk az adatrögzítéssel, átkísértek a szülőszobára. Nos ez volt az egyetlen negatív élmény, ugyanis egy 2 ágyas szobába vittek, ahol már vajúdott egy kismama. Alapjáraton elég nehezen tudtam lazítani, és ezen a mellettem hangosan vajúdó nyögései, panaszai se segítettek. (Amúgy ezt a nehezítő tényezőt később teljesen ki tudtam zárni, észrevétlenül)

Leültem az ágyra, és közben elfolyt a magzatvíz, majd jött a szülésznő és 22:20-kor bekötötte az infúziót, oxitocint, ami nagyon hamar elkezdte kifejteni a hatását. Mondtam is, hogy már most érzem, hogy valami nagyon megindult. Már 4 ujjnyira voltam nyitva, és a baba is lejjebb csúszott. 

A fájások erősödtek, és sűrűsödtek, de a méhnyak még nem tűnt el teljesen. De fájások alatt hagyták, hogy kicsiket nyomjak, hogy csússzon még lentebb a baba. Ez annyira jól sikerült, hogy egyik pillanatról a másikra éreztem, hogy a baba feje feszít. De az ágyat még át kellett alakítani. Persze mondták, hogy ne nyomjak, sóhajtsak. Egyik pillanatban azt mondtam, hogy nem megy, nagyon feszít, a másikban meg azt, hogy megcsinálom, sikerülni fog. Alig lett kész az ágy, máris jött a fájás, a nyomási inger, és 2 nagy nyomás után, 22:40-kor kibújt Krisztián. (Bár a képek tanúsága szerint valakinek nem jól járt az órája)

Rögtön a mellkasomra tették, sikerült a késleltetett köldökzsinór elvágás, amit Apa csinált. A késleltetett köldökzsinór elvágás egyetlen kellemetlensége számomra az volt, hogy ezidő alatt éreztem, hogy feszül a zsinór, és a lepényre is várni kell, ami szintén feszített.

Miután Apa elvágta a köldökzsinórt, megint visszakaptam a kicsit, és végre megszületett a lepény szépen, egyben.

Ezután elvitték a babát megmérni, engem meg megnézett az orvos. Egy kis felhám sérülésen kívül szerencsére semmi vágás, vagy varrás nem lett. Mivel a doki nem lett kész, mire visszahozták a kicsit, így Zsolti kapta meg. 

Miután az orvos végzett a vizsgálattal, megpróbáltam mellre tenni a kicsit. Az elején nem akart szopizni, pedig az apja karjában már ette a ruháját. De egy kis unszolásra sikerült elkezdeni cicizni. Utána már abba se akarta hagyni. 

Szoptatás közben, ahogy mozdultam, éreztem, hogy jobban vérzek. Hasonló volt Máténál is, ezért szóltam a szülésznőnek. Nem volt kellemes, amikor ököllel megnyomta a hasam, de szükséges volt. Elég sok vér kifolyt, és kaptam még egy adag méhösszehúzót. Szerencsére most nem volt gond, nem lettem rosszul.

Az aranyóra leteltével a picit elvitték, Apa hazament, engem pedig átvittek a gyermekágyas osztályra.

Egy világjárvány közepén - terhesen

Március elejéig viszonylag eseménytelenül telt a terhességem. De ez hamar megváltozott.

A koronavírus híre már régen eljutott hozzánk, de a vírus (elméletileg) még nem. Az országvezetés akkor kezdett intézkedéseket hozni, amikor már a "szomszédban", Olaszországban elég komollyá vált a helyzet.

Március közepén lelkileg már készültem a karanténra, a komolyabb intézkedésekre, listát írtunk, hogy miből kéne még beszerezni. Nem kezdtünk pánik vásárlásba, vagy eszeveszett felhalmozásba, viszont igyekeztünk az alapkészletünk egy kicsit bővíteni, hogy legalább plusz egy hónapig nyugodtabban lehessünk itthon, minél kevesebb boltba járással, és emberekkel való találkozással.

Március 15-e hétvégéjén elrendelték az óvodák és iskolák bezárását, tehát innentől kezdve a gyerekekkel együtt voltunk itthon, önkéntes karanténba vonultak, ami azt jelentette, hogy a szükségesnél nem mentünk ki többször, és nem mentünk emberek közé. 

Persze azért voltak olyan okok, mint az előbb említett lista, amik miatt boltba kellett menni. Ezeket sajnos Apának kellett intéznie, és nem igazán örültem annak, hogy emberek közé megy. 

A fészekrakó ösztön - szerencsére - csak minimálisan dolgozott bennem, így nem keztem el pánikolni. Tulajdonképpen mindenünk megvolt. Persze, volt néhány dolog, amit szerettünk volna beszerezni pl. új lepedő, és nem volt egyáltalán pelenkánk a picinek.

Persze mondhatjuk azt, hogy ez lecseng majd júniusig, mondhatjuk azt, hogy alapvető felszereléseket biztos, hogy be tudunk szerezni. De ezt március közepén ki garantálhatta nekünk?

https://images.app.goo.gl/vbMF9un75yNfkNTN8

A legnagyobb problémát viszont nem is ezek okozták. Az eddig nagyjából jól működő, kiszámítható terhesgondozásom felborult. Kezdődött azzal, hogy az alapvető ellátások, pl. vérvétel korlátozásra került. Ez engem, március közepén még nem érintett. A következő időpont, amikor a tanácsadásra kellett mennem, az április 14. volt.

Viszont a hidegzuhany március 18-án ért. A Semmelweis Tagkórházat jelölték ki járvány kórháznak. Ami azt jelentette, hogy a teljes kórházat kiürítették. Tehát a szülészet is ment, költözött a Megyei kórházba. 

Persze lehet abból a szempontból nézni, hogy nem azok közé az emberek közé kell menni, akik fertőzöttek, hanem egy viszonylag biztonságosabb helyre. De ez az intézkedés nekünk kismamáknak rengeteg újabb, és újabb kérdést vetett fel. 

https://images.app.goo.gl/prn24yrMmbf6c9yk6

• Az én fejemben az volt az első kérdőjel, hogy az eddigi jól bevált rendszer vajon megmarad-e a Megyei kórházban? Egyáltalán oda kell-e járni minden vizsgálatra?
• Vajon az időpontom, amit kaptam a legutóbb tanácsadásra, az megmarad-e, aznap tudok-e menni? 
• Vajon, ha esetleg lesz vérvétel, akkor annak az eredményét a tanácsadásra, - ahogy eddig - vagy a háziorvosnak küldik majd. Tehát járkálhatok még pluszban a háziorvoshoz, vírushelyzetben? 
• Megfogalmazódott még bennem az is, hogy ennyi ember, ennyi terhes kismama hogy fog ultrahangra, NST-re járni? Az SZTK-ban lévő kialakult rendszer - mely szerint időpontra mentél NST-re, és kb. akkor be is jutottál - megmarad-e a Megyeiben? Mert tudomásom szerint ez ott nem így van.

Szóval rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de bíztam abban, hogy az előttem járó kismamák kitapasztalják ezeket a dolgokat, mire én oda kerülök. 

Mert nem is magától a szüléstől, illetve az ebben a kórházban való szüléstől féltem, hiszen több ezren szültek már itt, hanem ez a bizonytalanság tett egy kicsit tönkre, és okozott sok-sok feszültséggel teli percet számomra.

Arról nem is beszélve, hogy nem ismertem a kórházat, nem tudtam hova kell menni ultrahangra, vérvételre, tanácsadásra. Már ha lesz. De elég sok kismama volt hasonló helyzetben mint én, így reménykedtem abban, hogy az internet és a közösségi háló adta lehetőségek segítenek majd megismerni ezt a rendszert.

A költözés utáni héten már elkezdtek szállingózni az információk, de még minden kaotikusnak tűnt.

Egy héttel a tanácsadás (április 7) előtt elmentem a laborba, leadni egy vizelet mintát. Ekkorra már kiderült, hogy a labor, és a tanácsadás továbbra is ugyanott működik, ahol eddig, tehát nem kell átmenni miatta a Megyei kórházba.

Szóval korán reggel buszra szálltam, és elindultam elintézni a dolgom. A labornál semmi kiírás, figyelmeztetés, tájékoztatás nem volt, egyedül az volt feltűnő, hogy nincs senki. Bementem, ketten voltak bent, 1,5 méter távolságot tartva, majd jöttek be még páran. Nemsokára egy ott dolgozó közölte, hogy max. 2 fő lehet bent, mint pl. a gyógyszertárban, menjünk ki. Nem is volt ezzel semmi baj, csak ezt nem tartott volna sokból kiírni. Rövid ideig vártam csak, és jött is egy hölgy, először a terheseket, cukorterhelésre érkezőket hívta. Én mondtam miért jöttem, el is vette a beutalót, mintát, és mehettem is. Be se kellett mennem. 

A következő héten, a kapott időpontra elmentem tanácsadásra. A bejáratnál megkérdezték, hogy hova megyek, kézfertőtlenítés után megmérték a testhőmérségletem, majd utamra engedtek. A folyosón alig lézengett ember, de a szakrendelésekre azért várakoztak páran.

A tanácsadás a megszokott ütemben zajlott, ugyanúgy megmérték a súlyt, vérnyomást, hallgattak szívhangot. Az orvos kérdezett pár dolgot, megkaptam a következő beutaót, és időpontot, és már mehettem is.

Április 30-án kellett mennem a 32. hetes ultrahangra, illetve reggel leadni a laborba egy vizelet mintát. Ekkor már nyugodtabban indultam neki a dolognak, már tudtam, hogy kb. mire számíthatok. Majd következő héten tanácsadásra mentem, ahol a szokásos mérések után közölték, 35. héten el kell kezdeni az NST-t.

A következő problémát az NST okozta. De nem az eljutással volt a gond, hanem az időpont kéréssel. A költözés miatt sokáig nem volt telefon, majd lett telefon, de a Megyei kórház honlapja szerint nincs készülék, közben a közösségi médiában írtak mellékszámot, sőt, az utolsó tanácsadáson én is kaptam, persze olyat, ami nem egyezett a neten találtal.

Hívtam a központi számot, vártam, hogy a gépi hang „felvegye” és beüssem a melléket. Felvették, mondom kivel szeretnék beszélni, erre máshova kapcsolt. Hívtam újra, akkor már más vette fel, jobban megértett, és végre jó helyre kapcsolt. (Ja, gépi hang nem volt, melléket nem kellett ütnöm, mondanom)

Ezután május 14-én, épp aznap, hogy 34 hetes lettem egy nagyon szuper hír kezdett el terjengeni a közösségi hálón: újra engedélyezett az apás szülés a kórházban!

Egy héttel később mentem az első NST-re. Ehhez ugye a város másik végén lévő Megyei kórházba kellett mennem, ami buszozással és átszállással járt.

A "mi" ellátásunk máshol van - sokan írtak erről, térképen megnéztem többször is, de más volt elmenni, és úgy keresgélni. Végül is nem volt olyan nehéz megtalálni, mint amennyire én gondoltam. De azért elég hamar indultam, hogy mindenre hagyjak időt. 

Hamar is érkeztem, de még vettem egy kis pogácsát, vizet. Utána megkerestem az épületet, ahol kihelyezett kézfertőtlenítő volt, illetve egy 2 kérdéses COVID-19 kérdőívet kellett kitölteni.

Nem kerültem be sokkal hamarabb, mint a 9 órai időpontom, de jó volt, hogy hamarabb érkeztem. Nem voltak sokan, nem volt csúszás, sőt hamarabb is behívtak minket.

A folyosón mindenki maszkban volt, de bent le lehetett venni.

A következő változást a tanácsadásra menet tapasztaltam, miután néhány korlátozása enyhítettek, és a kórházban is megindult pár szakrendelés. 

A bejáratnál továbbra is lázmérés és kézfertőtlenítés volt a kötelező. Viszont most már a bejárattal szemben egy hosszú asztalnál ültek páran, előttük hatalmas papír kupacokkal. Mintha csak érettségi vizsgára mentem volna. 

Megkérdezték a belépőket, hogy ki és hova jött, illetve hogy van-e időpontja. 

Mivel én tanácsadásra mentem, ahova konkrét időpont nem kell, így gond nélkül felengedtek.

A következő változással a Megyei kórházban találkoztam. Eddig testkamerával mértek hőt a bejáratnál, de már csak az NST épületének bejáratánál mért a biztonsági őr hőmérsékletet.

Ahogy megszűnt a vészhelyzet, sok minden megváltozott, de pár dolog ugyanaz maradt. Az NST-n már se COVID kérdőívvel, se lázméréssel nem találkoztam. A maszk továbbra is kötelező volt.

De volt olyan alkalom, hogy az asszisztens mondta, hogy nyugodtan vegyük le a maszkot, ha nem vagyunk betegek. Meleg is volt, a levegő se mozgott, a maszkban se kaptunk rendesen levegőt, így le is került - rólam legalábbis - rögtön.

Feloldották a látogatási tilalmat, nem sokkal a kiírás napja előtt, ami hatalmas pozitívum volt. Hiszen azon túl, hogy a családtagok - igaz korlátozásokkal - megnézhették a babát, még bármit hozhattak be, ami esetleg kimaradt, vagy szükség lenne rá. Persze, előtte is lehetett csomagot felküldeni, de a látogatás hiánya azért rányomta a bélyegét a helyzetre, és az ember hangulatára.

Ez volt az utolsó intézkedés, amivel a terhességem alatt találkoztam a járvány és a vészhelyzet folyamán.

Összességében visszagondolva, az eleje, a bizonytalanság volt kritikus, majd a látogatás és az apás szülés tilalma nyomott rá egy negatív érzetet a terhességemre. 

Az ide-oda „dobálás”, a kórházi osztály költözése, a szükséges ellátások, vizsgálatok helyének kutatása plusz stresszt okozott. 

De egészében, talán azért, mert a korlátozások feloldása után szültem, nem éltem meg több félelemmel vagy aggodalommal a várandósságom (végét).

Az utolsó terhességem

Nemrég olvastam egy cikket, miszerint az utolsó terhesség szomorú. Még csak a bevezetőt olvastam, de már felhúztam a szemöldököm, és néztem furán. 

Azzal egyetértettem, hogy hiányozni fog, hogy egy apró csöppség fog az ölemben szuszogni. Lesznek olyan pillanatok, amik tényleg az utolsók lesznek, pl. az első lépések, az első szavak, az első nap az oviban, iskolában. De ez nem a terhesség. Ez másik téma, egy teljesen más történet.

Szóval, végigolvastam a cikket. Igazából alig szólt a terhességről, sokkal inkább a babával/kisgyerekkel.... megélt, és utolsóvá váló alkalmakról.

De elgondolkoztam a terhességeimen, és azon, hogy vajon szomorúan fogok-e visszatekinteni. Nekem ez a második „utolsó” terhességem, hisz' úgy volt, Rebeka után nem, vagy csak később vállalunk babát. De most már tényleg úgy érzem, ez az utolsó.

Túlzás lenne azt állítani, hogy sose szerettem várandósnak lenni. 

Az első tényleg várandósság volt, jól éreztem magam a bőrömben, nem volt komolyabb problémám, tünetem. Mondhatom azt, hogy álom terhességem volt.

A második se volt megterhelő, vagy nehéz, inkább csak hosszú, és nem a terminus túllépés miatt.  A harmadik volt a vízválasztó, ott jött a farkcsont fájdalom, a cukor, és a GDM. Viszont most, a negyedik teljesen más, és persze sokban hasonló. De ez a terhesség az, amit nem fogok visszasírni.

Az első trimesztert szinte végig kísérte a hányinger és az étvágytalanság. Ettem ugyan, de csak létfenntartás céljából. Inkább csak csipegettem. Ezt tetézte a torokgyulladás, az ebből eredő nyelési nehézség és az egyetlen pozitívum, a fogyás.

A második trimeszter se hozott nagy változást. Az étvágyam továbbra sem olyan, mint terhesség előtt, de szerencsére a hányinger megszűnt. Viszont a hosszú hetekig tartó köhögéstől, és megfázástól szenvedtem. Ha ez nem lett volna elég, akkor megjelent a jól ismert farkcsont fájás, és társult hozzá a derékfájás. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az éjszakai vagy reggeli felkelésekkor annyira el volt gémberedve a lábam, annyira fájt a combcsontom, hogy szinte lépni se bírtam, a bútorokba kapaszkodva jutottam el a WC-ig.
Emiatt, és a nehéz, fájdalmas járás miatt szereztem be pocaktámaszt. Ez nagy segítségem volt, mert nem csak a sétakor, hanem az otthoni főzéskor, takarításkor vettem fel.

A harmadik trimeszter az, amikor már kezdett igazán terhes lenni a várandósság. A lábgörcseim fokozódtak, főleg miután elhagytam a magnéziumot. A farkcsont fájdalmam hol erősebb, hol gyengébb volt, nehezen találtam meg azt a széket, vagy pozitúrát, ahogy kényelmesen tudtam volna ülni. Az alvás ugyan még ment, de már csak és kizárólag a jobb oldalamon. A terhesség elején még tudtam a hátamon vagy akár felpolcolva a lábam a bal oldalamon aludni, de ebben a szakaszban örültem, hogy van egy olyan póz, amiben sikerül aludni. Mivel a lábaim szinte használhatatlanok, felkúszott kb. 10 kg, a hasam nehéz, így a járásom lassú, lomha, és darabos.

Az utolsó terhességem egyik legváratlanabb eseménye az volt, amikor átéltem életem első jósló fájásait. Majdnem betöltöttem a 38. hetet, amikor megtapasztalhattam ezeket az ismeretlen ismerősöket.
Délután fél 5 körül hűlt le itt a levegő, esett az eső egy kicsit. Nekem meg elkezdett brutál módon keményedni, és enyhén görcsölni a hasam. Néztem a méhösszehúzódást számoló appban, nem volt igazán rendszeres, de 1 percig tartott, és átlag (!) 6 percenként. Néha erősebb volt a görcs, de volt olyan is, hogy tompán, de folyamatosan éreztem. Zuhanyoztam, rövid időre (kb 1 óra) elmúlt. Majd néha bekeményedett a hasam, és görcsölt is mellé. Volt, hogy fájt a derekam, de nem mindig, bár ez korábban is előfordult. Nem volt meg minden alkalommal az a tipikus fájás görbe (gyenge indulás, erősödés, majd enyhülés). Ez viszont éjszakára elmúlt, másnap még görcsöltem kicsit, de már sokkal gyengébben, nem volt zavaró.
Hasonló eset azóta se fordult elő. Persze, be-bekeményedik a hasam, inkább felül, de olyan is volt, hogy alul. Viszont ez nem tart olyan sokáig, és bár kellemetlen, nem elviselhetetlen.

De eljött az a pillanat is, amikor kibuktam, amikor elegem lett mindenből.
Előzményként talán annyit, hogy a kiírás előtti hétvégén épp szabad volt mindenki, Mama nem dolgozott, Zsolti nem ügyelt, így akár szülhettem volna. Ez annyira tökéletes időpontnak tűnt, hogy én el is határoztam, hogy azon a hétvégén megszülök. (Mintha ez rajtam múlt volna).
De elmúlt a hétvége, én még mindig kismama státuszban voltam, és a hétfő reggeli NST után megpróbáltam szavakba önteni a vegyes érzéseimet.

Őszintén, már nagyon unom a terhességem. Imádom a picit, eg azt, amikor érzem, ahogy csuklik, imádom, hogy egy kis csoda, egy élet fejlődik bennem. 
De már nagyon túl lennék rajta. Volt egy időszak, amikor félelemmel tekintettem a szülésre, a fájdalomra, tartottam az egész "új kórházban" szülök dologtól. De már ez sem érdekel.
Nagyon ráfeszültem arra, hogy a hétvégén megszülök. Már annyira, hogy a testem minden rezdülésére figyeltem, hogy vajon ez már az-e. Másra nem is nagyon tudtam koncentrálni.
Mivel a második babámnál terminus túllépés volt be akartak fektetni, csak ugye 40+6 hetesen megszületett. Akkor fizikálisan is jobban bírtam, mint most, és valahogy nem „stresszeltem”. Könnyedén vettem - már amennyire lehetett - , hogy túl vagyunk a kiírás napján. 
Most viszont se fizikálisan, se szellemileg nem bírom már. Félek, hogy megint befektetés közeli helyzetbe kerülök, és akkor itt kell hagynom min. 1 hétre a gyerekeket. 😭
Próbálok lelazulni, kicsit elengedni ezt a „legyek már túl rajta” érzést, de nem igazán sikerül. Szinte napról napra élek, várok, és remélek.
Szülésbeindító praktikákkal se nagyon próbálkoztunk, pont azért, mert majd lesz valahogy. De mivel nem jött a pici a hétvégén, már ezeken is gondolkodtam. Főleg a csípős/fűszeres étel, és a tonik foglalkoztat.

Azt hiszem, leírhatom ma, betöltve a 40. hetet, hogy kicsit lenyugodtam. Nem mondom, hogy elengedtem ezt a "szüljek már meg" érzést, de lazábbnak, nyugodtabbnak, és - ha lehet ilyet mondani - könnyedebbnek érzem magam. 

Igazából úgy érzem, nem fog hiányozni a várandósság, mint állapot. Persze, az a része, hogy egy életet hordozok a szívem alatt, hogy érzem a mocorgását, a rúgását, a csuklását a hasamban, az mindig szép emlék lesz.

De számomra nem szomorú érzés kapcsolódik majd az (utolsó) terhességhez.

Fészekrakás - Második felvonás

Miután „kész lettünk” a gyerekek szobáival, következhetett a pici birodalmának kialakítása, a ruhák mosása, elpakolása. Viszont a korábbi kattogás, a fészekrakó ösztön intenzív zakatolása ekkorra már lecsendesült. Nem mondom, hogy el is múlt, de valahogy nem éreztem már azt az intenzív késztetést, hogy foglalkozzak vele.

Elkésve nem voltam - azt hiszem - mert még csak április végén jártunk, 32 hetes voltam, de a gyerekek, a háztartás mellett, főleg úgy, hogy egy reumás pingvin hatékonyabban csinálna bármit is, elég kevés időm maradt.

Szerettem volna mindent a 36. hétre (május 28) elvégezni, hiszen Rebeka pl. sietett hozzánk, nem akarok azzal szembesülni a kórházból hazajövet, amivel akkor.

Az előkészületek részét képezi, hogy a felújítás alatt úgy döntöttünk, nem válunk meg a régi szekrénytől, hanem abba kerülnek majd be a nagyobb méretű kisfiú ruhák. A kisebbek pedig - követve a hagyományokat - a kiságyba kerülnek.

Mivel máshol nem találtunk a szekrénynek helyet, így Rebeka szobájában foglal el egy sarkat, mellette pedig ott éktelenkedik dobozokban, letakarva a fiú ruha kupac.

Amikor takarítottunk, és áthordtuk Rebeka ruháit, a kiságyból is kipakoltunk mindent. Így azok közül már át is válogattam az unisex darabokat, és a kisfiú ruhákhoz tettem.

Apa pedig az egyik bevásárláskor hozott haza babás mosószert és sensitíve öblítőt, így a tárgyi feltételek is adottak voltak.

Azért persze beszereztünk pár új darabot a picinek, de nagy bevásárlást nem tartottunk. Egyrészről rengeteg ruhánk volt, másrészről az átnézés, kiválogatás után nem tudtuk, hogy miből mennyi marad, mit kell esetleg pótolni.

Első körben a nemrég vásárolt törölközőket mostam ki, és aznap még addig jutottam, hogy az overállokat, a bundazsákot, és a téli kabátokat is kimostam, és száradás után szépen betettem a szekrénybe.

A következő kör, elsősorban az időjárás, másodsorban a szennyesládám telítettsége miatt sokat váratott magára.

Addig is május 1-jén Apa „felemelte” a kiságyat, így bármikor babásíthattuk. :) Igaz nem volt még kimosva a textilpelus a pici feje alá, hiányzott még az új lepedő, nem érkezett meg a zenélő forgó, de legalább volt rácsvédő.

A 33. hét elején kellett rádöbbennem arra, hogy elbíztam magam. Azt hittem, van még bőven időm, kényelmesen, nyugodtan meg tudom csinálni mindazt, amit még kell. Nem, nem kell megijedni, nem indult be a szülés. Pusztán rádöbbentem, hogy fizikailag nem bírom, vagy nem fogom bírni. Persze, szenvedek már egy ideje, hogy "itt fáj, ott fáj", de elég jól el tudtam végezni a feladataimat. 
Viszont a hétvégén elmentem boltba, utána krumplilángost készítettem ebédre, ami gyúrással, nyújtással jár, nagyon sokat álltam a deszka előtt, ami eléggé megterhelte a lábam, csípőm, az összes csontom, ami fáj. Ezért úgy döntöttem, még ha lassan is, de ideje elkezdeni a mosást legyen bármi. 

A második kör május 11-én, hétfőn, a 33. hét közepén indult, amikor elég eltökéltséget éreztem magamban, és neki is álltam a két doboznak. Igaz már ment a mosógép egy adaggal, a mi ruháinkból. De ez nem is volt baj, így volt időm válogatni.

Viszont fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá. Szó szerint ott ültem a kupac közepén és azt se tudtam mihez kezdjek. Mivel már majdnem kimosott a mosógép, így kénytelen voltam belehúzni. Ezért úgy döntöttem, hogy a zoknikkal, sapkákkal, apróságokkal kezdek.
Átfutott az agyamon, hogy nem bonyolítom túl. Behajítom az összes, kisebb méretű body-t, tipegőt a mosógépbe egy színfogó kendő kíséretében és kimosom. Hiszen a többsége már többször is volt mosva, csak nem ereszti a színét. Viszont ezt nagyon gyorsan el is vetettem, nem lett volna túl jó ötlet. Azt szerettem volna, ha a legkisebb méret nem keveredik a 92-es mérettel, mert akkor sose végzek. Hiszen most már nem volt az, hogy van egy üres szobám vagy ágyam vagy egy sarkam ahoval szépen kupacolni tudtam volna mindent, majd folyamatában, méret szerint rendezgettem, és apránként elpakolom. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a szárítóm kapacitása is véges. És hiába volt jó idő, azért minden nem szárad meg egyik pillanatról a másikra, tehát nem moshattam ki az összes ruhát egyszerre.

Itt egyszerre kellett a hatékonyságot, a praktikumot, és a könnyű munkát összeegyeztetni. De hogyan? 

Közben kettős célom is volt a ruhákkal, egyrészről persze a mosás, elpakolás, hogy kéznél legyen minden a kicsinek. Másrészről pedig a régi, elhasználódott, foltos ruhákat ki akartam szelektálni, hiszen ezeket már kettő vagy akár három gyerek is hordta. Tényleg csak azokat akartam megtartani, amik jók és megfelelőek.

Nos, végül a praktikumról, logikáról meg hasonlókról puffogtatott magasztos elképzelések mind mentek a kukába. 

Ugyanis kiszedtem az összes ruhát a dobozokból, a nagyobb méretű (kb. 80-86-tól fölfelé) ruhadarabokat úgy, összehajtva be is száműztem a szekrénybe. Majd a maradékot szín szerint kupacokba rendeztem, és elkezdtem a mosást.

Hétfőn sikerült 2 világosabb kék, és egy fehér adagot kimosni, de már délutánra rosszabbra fordult az idő, így alig száradt a ruha, többet már nem is mostam.

Kedden következett egy sötétebb kék, egy szürke, és egy sárga/barna, valamint egy tarka adag mosása.

Így szerdára maradt a zöld, ami egy jó nagy adagot kitett. De a szárítón még így is maradt pár korábbi darab, aminek száradnia kellett.

Azért minimálisan próbáltam megkönnyíteni a munkám, mert már a teregetéskor és a leszedéskor igyekeztem kategóriánként és méret szerint rendezgetni, hogy később, a hajtogatásnál kevesebb munkám legyen.

Amíg a zöld száradt, addig is haladtam valamit. Ugyanis az ágyneműtartókat, fiókokat mind át kellett törölni, kitakarítani.

Utána azokat a kupacokat kezdtem el méret szerint pakolni, hajtogatni, amiből nem száradt már semmi, pl. a hálózsák. De így is hatalmas munka várt rám.

Csütörtökön, 34 hetesen értem el oda, hogy a ruhákat kimostam, megszáradt, és most már hajtogathatok, és rendezgethetek a fiókba, ágyneműtartóba mindent. Szóval harmadik körben kezdődhetett a hajtogatás.

Néhány kupacot, úgy mint rövidnadrág, napozó, nagyobb melegítő felsők összehajtottam, és eltettem.

Persze rá kellett jönnöm, hogy először ki kell üríteni teljesen az ágyneműtartót, vagyis össze kell rakni a kórházi csomagot. Szóval megint nem haladtam sokat.

A következő héten már igyekeztem belehúzni. 

Hagytam az ágyneműtartót, és a melegítő felsőket, ingeket, nadrágokat, pólókat pakoltam el az üres (jobb oldali) ágyneműtartóban. Így már csak a tipegők és a bodyk maradtak.

A tervem az volt, hogy a 35. hét közepére (május 23-24) bekerülnek a ruhák az ágyneműtartóba, és ebből adódóan összekészítem a kórházi csomagot. 

A negyedik körben az elpakolás, rendezgetés és a kórházi csomag összerakása következett.

A hét folyamán, apránként méret szerint sorba rendeztem a ruhákat, és lassacskán összehajtogattam őket. A kupacokat egyenlőre csak a kiságy egyik végébe gyűjtöttem össze. Ott vártak a hétvégéig.

Az ágyneműtartó tartalmát - A gyerekek segítségével - a kiságyba halmoztam, és a babaruhákat eltettem végre. De elég gyérnek tűnt a mennyiség, így rendeltünk még pár kisebb méretű body-t és tipegőt.

Nem hittem, hogy tudom tartani magam a tervemhez, de vasárnap este 6ra kész lettem.

Kész lett a kórházi csomag is, a kisebb a szülőszobára, a nagyobb az osztályra. Még a pici hazahozós szettje - ami a rendeléssel jön - és a víz+ennivaló hiányzik.

Mosás szempontjából a végére maradt a rácsvédő, lepedők, textilpelusok, és a szoptatós párna kimosása. Ehhez viszont mindenképpen meg kellett várnom az igazán tartós jó időt, hiszen a szoptatós párna nagyon vastag, és tényleg meg kellett, hogy száradjon, a textilpelusokat pedig a napsütés is fertőtleníti. De erre, a május végi változékony időjárás miatt (és mert még nem volt lepedő), várni kellett.

Mivel időközben megérkezett a zenélő forgó, így azt kimostam a rácsvédővel együtt.

Emellett kaptunk pár ruhát, és megérkezett a rendelés is, így 35+6 hetesen még mostam pár kisebb adagot. Ezt persze megint pakolhattam a többi, már méret szerint válogatott ruha közé. Ördögi kör. 

Elértem a 36. hetet (május 28), és nem pihenhettem meg és dőlhettem hátra, hogy igen, kész vagyok.

36+1 hetesen hajtogattam össze, és rendeztem a többi közé a megszáradt ruhákat, illetve raktam be a csomagba a pici hazahozós szettjét is.

Mivel a május végi időjárás továbbra sem akart napsütésessé válni, ezért elkezdtem az ötödik kört. 

A hajtogatás napján, pénteken kimostam a szoptatós párnát, és a lakásban szárítottam napokig.

Majd másnap a matrac alá bekerült a légzésfigyelő. Mivel ehhez mozgatni kellett a matracot, így levettem róla a lepedőt is. Így jött a szikra, hogy a régi, szanálásra váró lepedőket azért a biztonság kedvéért kimosom, legalább ennyi legyen, ha hamarabb indul a buli. 

De a pünkösdi hosszú hétvégén (május 31), végre sikerül megfelelő új lepedőt találni, amit meg is rendeltünk.

Végül, mint hatodik kör került sorra maga a kiságy.

Épp 37 hetesen (június 4) megérkeztek a lepedők, amiket aznap kimostam. A textilpelusokat épp előző nap mostam ki, mert pont jó idő volt, sütött a nap. 

Amíg mosott a mosógép, szépen összehajtogattam a textilpelusokat és eltettem.
Egy lepedőt pedig száradás után feltettem a matracra, az ágyrácsra végre felkerült a rácsvédő, valamint zárásként a zenélő forgót is összeraktam.

Így kialakult végre - 37+1. hétre (június 5.) - egy hét késéssel a pici birodalma, ami már csak a kis tulajdonosát várta.