Harmadik trimeszter

A harmadik trimeszter a terhesség 28 hetén kezdődik, és a szülésig tart. Bár én még nem értem a harmad végére, még van egy jó hónapom addig, de mostantól egy kicsit sűrűbbek lesznek az események. Ezért döntöttem úgy, hogy az utolsó hónapot, és annak vizsgálatait majd egy külön bejegyzésben írom meg, és az eddigi néhány történést most összefoglalom.

Szokásomhoz híven, először itt egy rövid, összefoglaló lista, hogy mi után mi jött:

2014. április 29 - VI. terhesgondozás (29 hét, 5 nap)

2014. május 15 - IV. ultrahang (32 hét)

2014. május 27 - VII. terhesgondozás (33 hét, 5 nap)

A harmad ugyan a 28. héten kezdődik, viszont nekem ezen a héten nem volt semmi esemény. Először egy héttel később kellett mennem tanácsadásra. Itt megint a korábban megszokott mérések voltak: súly, vérnyomás, szívhang, illetve megint kaptam beutalót vizelet vizsgálatra. Amiben különbözött ez az alkalom, az a vastabletta felírása volt. Kaptam egy receptet, és napi 3x1 szem vasat kell szednem, mert csökkent a vas a véremben.

A következő vizsgálat a 32 hetes ultrahang volt. A szokásos mérések itt is megvoltak, a fej- és haskörfogat, a combcsont hossza. A méretek megfeleltek a terhesség korának. A leletemen viszont volt egy eltérés (vastagon emelték ki), mely szerint a lepény I. fokon érett.
A méhlepény, ahogy kicsit utána olvastam ennek, egy idő után elkezd meszesedni, öregedni. Ez általában a 25. héten kezdődik, és ebből lehet következtetni a szülés idejére, mert minél érettebb a lepény, annál kevésbé tudja ellátni a babát. Az eltérés miatt a szonográfus flowmetriát csinált, vagyis megnézte, hogy a köldökzsinórban milyen az áramlás. Ennek az értékei is megfelelőek voltak.

Ezt követte az ismételt tanácsadás, ahol megint csak a szokásos mérések zajlottak, mint a vérnyomás, súly, és a szívhang meghallgatása. Felírattam egy újabb adag vasat, viszont már csak 2x1-et kell szednem belőle. Megint kaptam beutalót vizeletre, és a 34. héttől el kell kezdenem számolni a magzatmozgásokat.
Ezt úgy kell, hogy 17 órakor le kell feküdnöm a bal oldalamra, és addig kell úgy maradni, amíg a pici nem mozdul meg tízszer. Amikor ez megvan, akkor be kell Xelni egy táblázatba, hogy mikorra volt meg a 10 mozgás.
Ekkor felkészítettek arra is, hogy mi vár rám a következőkben. Először is már kéthetente kell tanácsadásra járni, és a következő alkalommal kenetet is vesznek a hüvelyből. Illetve el kell kezdenem NST-re járni. Az első alkalom épp a tanácsadás napján lesz, azt megelőzően.

Az NST alkalmával mérik a baba szívverését, illetve nekem kell jeleznem, hogy mikor mozdul meg a pici. A kettőt pedig összevetik. A védőnő úgy magyarázta, hogy amikor az ember pl. sportol, akkor a szívverése gyorsul, és a baba hasonló testi reakcióit nézik ilyenkor. Emellett a gép méri a méhösszehúzódásokat is. 

Érdekes, és eseményekkel teli hónap vár még ránk, de igyekszek mindenről beszámolni. Hamarosan egy érdekes témát, tapasztalatot osztok meg veletek. :)

4D ultrahang - újra

Zsoltival elhatároztuk, hogy elmegyünk még egy 4D-s ultrahangra. Ennek igazából az volt az oka, hogy szerettük volna látni a picit, hiszen már elég nagy lehet ahhoz, hogy lássuk az arcvonásait, jobban megfigyelhessük a kezét, lábát.

Április 15-re kaptunk időpontot, amikor 27 hetes voltam. Komoly izgalommal indultunk neki, elég erős volt mindkettőnkben a kíváncsiság. 

Viszont a pici nem értett egyet a mi lelkesedésünkkel, ő úgy döntött, ebben nem akar részt venni, így nem mozdult. A szonográfus már mindent kipróbált, kaptam csokit, feküdtem egyik oldalamról a másikra, hajoltam előre. De a szégyenlősség nagy úr, Dominik pedig megmutatta, hogy mit örökölt a nagyitól: a fényképezés, videózás utálatát, na meg persze a makacsságot (tipikus Hornyák). 

Akár mivel próbálkoztunk, ő csak takarta magát, nem mozdul. Egy pillanatra mutatta meg az arcát, még a legelején, gondolom akkor még nem jött rá, hogy kukkoljuk. 

 Az idő többi részében viszont csak a kezét vagy a lábát láthattuk. 

Hiába nyugtatott minket a szonográfus a méreteivel, hogy szépen fejlődik, a korának megfelelők a méretei, minden rendben működik. Ezek persze jó hírek, és valahol a lelkem mélyén örültem is neki, de ennél sokkal erősebb volt a szomorúság, csalódottság, és az enyhe elkeseredés, amit éreztem.

Az egyetlen, ami segített ezen érzések leküzdésében, az volt, hogy megismételhettük az ultrahangot, a sikertelenség miatt.

Az ismétlésre május 6-án került sor, ekkor 30 hetes voltam. Az ultrahang kezdetén a pici ismét úgy gondolta, hogy ő márpedig nem fogja produkálni magát. Annak ellenére, hogy mozgott, ficánkolt, amit éreztem is, az arcát kategorikusan eltakarta. Viszont, amit nem tudott eltakarni, akár mennyire próbálta összeszorítani a lábait, az a férfiassága volt :)

Persze így kezdetben megint csalódottságot éreztem, és kicsit haragudtam is a picire, hogy ennyire makacs, vagy szégyenlős. Viszont ezek az éréseim hamar elszálltak.

A szonográfus kérésére a bal oldalamra fordultam, ami először nem hatott. Viszont a kezemmel, inkább a körmömmel elkezdtem simogatni az oldalam, és ez hatásos volt, ugyanis a pici elvette a kezét, és végre megláthattuk a kis pofiját.

Mivel a nagy bemutatkozás már az időnk vége felé volt, így nagy produkciókat nem láthattunk, nagy mozdulatokat, vagy különlegességet. De nekünk ez elég is volt így, hisz végre megmutatta magát. :)

Gondolatok

Mielőtt belekezdenék ebbe a bejegyzésbe, egy valamit szeretnék leszögezni: nem vagyok pszichológus, sose végeztem el ehhez az ágazathoz kapcsolódó képzést (néhány egyetemi órát leszámítva nem sok tudással rendelkezem e téren). 

Ebben a bejegyzésben egy egyszerű emberként próbálom elemezni a saját érzéseimet, gondolataimat, amelyek a várandósságom alatt kavarogtak/nak bennem. Lehet, hogy mások is tapasztalták ezeket az érzéseket, voltak, akik megélték ugyanúgy ezeket, mint én. Persze mindenki máshogy kezeli a "problémákat", máshogy tudja legyőzni azokat. Én leírom nektek, őszintén, kertelés nélkül, hogy én mit éltem meg, és hogyan küzdök az érzéseimmel. Igyekszem sorra venni ezeket a bennem kavargó érzelmeket, és leírni mindent velük kapcsolatban. 

Félelem

Egy egy érdekes dolog. Sok mindentől félek, mert minden ami előttem van ismeretlen, és az ember általában fél az ismeretlentől. A félelmeim pedig sokfélék, és sokféle minőségűek, erősségűek.
Elsősorban félek a szüléstől, mint folyamattól. Alapvetően félek a fájdalomtól, így ezen része az egyik. Ott van az egész kórházi tartózkodás. Ki szeret kórházba járni? Meg ott van ennek a financiális része. Mert lássuk be, senki sem megy kórházba üres kézzel
Meg a szülés egy "koszos" dolog, beleértve az összes szülés előtt, alatt, után kiáramló dolgokat. (Nem, nem a gyerekre gondolok :) ) Én előre feszengek ettől, hiszen belém(nk) van nevelve egyfajta szégyenérzet, gátak, amiket fel kell oldani. Én már készítem magam, tudatosan gondolkozom erről. Szinte érvelek magamnak, próbálom meggyőzni önmagam, megmagyarázni magamnak, hogy ez természetes. Azok, akik bent lesznek napi szinten talán nem is egyszer vezetnek le szülést, már szerintem mindent láttak.

Másrészről félek az hazameneteltől, az első napoktól, hetektől, hónapoktól, évektől... :) Mindent megfelelően fogok csinálni? Mindenre felkészültünk? Félek a pelenkázástól, az öltöztetéstől, a sétától, a fogzástól, az alvástól. Annyi helyen, annyiféle dolgot mondanak, írnak. Bár ami ebben kicsit megnyugtat, az hogy mindenki fél ezektől, és mindenki meg tudja csinálni. Nekem, nekünk mért ne menne?

Talán az egyik legnagyobb félelmem, a házasságunkkal kapcsolatos. Igazán nem is voltunk sokat házasok, amikor már barátkoznunk kellett a megváltozott, kibővült szerepkörrel. A házasságunkban még vannak kiforratlan részek, aminek főleg az az oka, hogy a szüleimmel élünk együtt, nem egy külön, saját családi fészekben. Ezt a felemás helyzetet pedig fenekestül fel fogja forgatni a pici érkezése. Megváltozik a fontossági sorrend, átalakul az életünk. Félek attól, hogy ez milyen hatással lesz ránk, mint párra, mint házastársakra. Ennek a félelmemnek az eloszlatásához pedig beszélgetnünk kell Zsoltival, sokat. De annak érdekében, hogy minden működjön, ha nem is tökéletesen, az kell, hogy kompromisszumokat kössünk, és bizonyos dolgokon változtassunk.

"A legtöbb félelem nem állja meg egy részletes átvizsgálás próbáját. Ha felfedjük félelmeinket és pontról-pontra megvizsgáljuk őket, egyszerűen csak elillannak." (Jack Canfield)

Aggodalom

Ez elég közel áll nálam a félelemhez, csak kevésbé megfogható dolog, nehezebb konkretizálni, és sokszor felesleges dolgokra vonatkozik.
Már most aggódom érte: jól van odabent? Megkap mindent, amire szüksége van? Nem nyomom össze, ha ülök, fekszem, lehajolok? 
Mivel itthon vagyok, nem dolgozom, így én vettem át a háztartást, vagyis ha kell főzök, teregetek, takarítok. Ilyenkor a pici nem nagyon aktív, nem mozog. Ha sokáig nem érzem, hogy mocorog, megint jön az aggodalom. De abban a pillanatban, hogy megmoccan, máris mosolygok, és jól is érzem magam.

Ezt az egyik sorozatban mondták, és azóta sokkal jobban érzem magam:

" - Kicsit aggódom, na jó nem kicsit, nagyon. Mert mi lesz, ha nem leszek elég jó anya? Mi lesz, ha ártok a babának, ha valami rosszat csinálok? Mármint mi lesz ha...?

 - Az anyja jó munkát végzett magával, és az ilyesmi öröklődik."

Vágy

Ez egy kettős érzelem nálam, egyszerre örömteli és félelmetes. Konkrét eseményeket gondolok át, foglalok szavakba, amelyek még most nagyon koraiak, és nem is akarok semmit sürgetni, de a vágyak olykor felszínre törnek. Ilyenkor kicsit elmerülök bennük, élvezem a gondolataimat, majd a felszínre rántom magam, és "megyek tovább".

Az egyik ilyen gondolatom, amivel eljátszottam már, az az, hogy mi lenne, ha most megindulna a szülés. Elsősorban persze nem a baba fejlettsége szempontjából gondolkodom ezen, sokkal inkább abból a szempontból, hogy felkészültünk-e. Beszereztünk-e mindent, ami kell, készen állunk-e a fogadására. Ilyenkor a gondolataim inkább afelé mozdulnak el, hogy végigvegyem a kelengye listákat, annak is a legfontosabb részeit. Ilyenkor mindig eszembe jut valami, mint a babaruhák átmosása, vagy a kiságy kitakarítása, hogy nem vettünk még újszülött pelenkát, hogy nincs szoptatós melltartóm, se pizsamám a kórházba, nem voltam szülésfelkészítésen. Persze nyugtatom magam, hogy még van idő, még van 2 hónap, nem vagyunk elkésve. De a lelkemnek jót tenne, ha ilyenkor nem a hiányzó dolgok jutnának eszembe, hanem az, hogy minden megvan, bármikor indulhatunk.

A másik vágyam, amivel gondolom sok kismama szembeült már, az a megismerés. Sokszor eszembe jut, hogy olyan jó lenne a karomban tartani, átölelni, megsimogatni, magamhoz szorítani, szeretgetni. Szeretnék a szemébe nézni, érezni az illatát, gondoskodni róla. Szeretném látni Zsolti karjaiban, szeretném örömteli mosollyal szemlélni a két legfontosabb férfit az életemben. Szeretném, ha a nagyszüleim fölé hajolnának, gagyarásznának neki, szeretném, ha a szüleim, és Zsolti szülei is felvennék, ringatnák, beszélnének hozzá.
Szeretném már megismerni.

Öröm

Ez egy olyan érzés, amelyik folyamatosan bennem van. Míg a negatív érzések csak akkor, ha eszembe jut, vagy jobban elgondolkozom mindenen, addig ez állandó. Még akkor is, ha valami rossz érzés kerít hatalmába, ezt akkor se tudja kiirtani.
Vannak pillanatok, amikor erősebben érzem. Amikor ránézek a hasamra, amikor látom azt hullámozni a kis teste miatt, amikor hirtelen fel kell pattannom, és pisilni kell menni, amikor rápillantok a kiságyra, amikor olyan ruhába bújok, amiben szépen látszik, hogy kerekedem, amikor egy-egy ultrahang alkalmával meglátom őt.
De igazán különleges örömet, és boldogságot akkor szoktam érezni, amikor Zsolti a pocakomhoz beszél, amikor mesél neki, simogatja. Ilyenkor a picihez szól, nevén nevezi, bemutatkozik, tudatosítva, hogy ki is ő. :) Ilyenkor bármi bánt, vagy bármi rossz érzésem van, egy pillanat alatt elszáll, és csak örömöt és szeretetet érzek.