Sokan feltették már nekem ezt a kérdést, amióta megszületett Dominik. Igazából erre a kérdésre nincs se jó, se rossz válasz, és ahogy jól belegondolok nincs is rá semmilyen válasz. Ez egy olyan állapot, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni, vagy ha mégis, akkor az csak a valóság felszínét súrolja, de igazából sokkal több van mögötte.
Én mégis megkísérlem szavakba önteni, hogy számomra milyen az anyaság, hogy nekem mit jelent, hogy én mit élek át anyaként, milyennek látom ezt az szerepet. Igyekszem egyszavas válaszok köré gyűjteni mindezt.
Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni, lassan egy évvel ezelőtt, és fogalmak köré gyűjteni az anyaságot, még könnyűnek tűnt. De ahogy telt az idő, ahogy egyre több és több élményem lett, egyre többféle érzés vagy fogalom köré lehetett volna gyűjteni őket.
Pár apróság is eszembe jutott, amiket nem igazán tudnék kategorizálni:
- Szeretem a gyerekem, ő minden boldogságom, de az elején olyan kimerült és elcsigázott, kétségbeesett voltam, hogy - és vessen meg aki akar - néha visszacsináltam volna az egészet.
Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni, lassan egy évvel ezelőtt, és fogalmak köré gyűjteni az anyaságot, még könnyűnek tűnt. De ahogy telt az idő, ahogy egyre több és több élményem lett, egyre többféle érzés vagy fogalom köré lehetett volna gyűjteni őket.
Pár apróság is eszembe jutott, amiket nem igazán tudnék kategorizálni:
- A gyereknevelés rettenetesen próbára tette és még a mai napig is próbára teszi a türelmemet. Ez pedig nekem különösen nehéz, hisz aki közelebbről ismer, tudja, elég hirtelen haragú tudok lenni.
- Megmondom őszintén, nem könnyű. Nem tudom megszámolni hányszor sírtam, de emlékszem mennyire meggyötört a szopási sztrájk. Nem emlékszem, hogy mi minden miatt pityeredtem el, de azt tudom, hogy utána könnyebb volt. Mintha megszabadultam volna egy tehertől.
Fárasztó
Később inkább szellemileg vált fárasztóvá. Ahogy csökkentek az éjszakai kelések, úgy nőttek a nappal ébren töltött órák. Ilyenkor pedig igazán oda kellett figyelni, főleg miután elkezdett kúszni. Követni mindenhová, figyelni, nehogy baja legyen. Bár ugyanez elmondható, most, hogy mászik, és mindenhova feláll. De a sok ébrenlét alatt nehezebb volt bármi, a lakás körüli dolgot elvégezni.
Aggasztó
Nem mondom azt, hogy az anyaság automatikusan aggodalommal jár. Se azt, hogy az aggodalom majd megszűnik. Mert mindig is aggódni fogok érte, ha járni fog, ha elmegy óvodába, iskolába, egyetemre, ha megnősül, ha elköltözik.
Sok minden ad okot aggodalomra, alvás, evés, fogzás, mozgásfejlődés. Amikor először lett beteg, amikor 39,4 volt a hője, amikor egy hétig ment a hasa. Ezek voltak eddig a legnagyobb aggodalmat kiváltó események. De az apróságok is aggasztottak, mint az, amikor elkezdett egyedül enni, és nem tudtam hogy eleget eszik-e, vagy hogy nem fázik-e, nincs túl melege, elég folyadékot ivott. Mennyi minden adhat okot aggodalomra. Néha akkora értelmetlenségnek tűnnek, főleg amikor utólag visszagondol az ember. :)
Félelemmel teli
Ez igazából kapcsolódhat az aggodalomhoz is, de én teljesen más irányból próbálom megközelíteni ezt az értést. Nagyon sok mindentől féltem, főleg technikai dolgokra gondolok.
Féltem a fürdetéstől, hogy hogyan fogom tartani, és mosni egyszerre, főleg amikor egyedül vagyok. Féltem a köldökcsonktól, annak ápolásától.
Félelemmel töltött el az is, amikor először öltöztettem át, hiszen olyan törékeny és apró volt. Féltem, hogy túl erősen fogom, vagy véletlenül megrántom a kezét.
Talán az egyetlen dolog, amitől nem féltem, az a pelenkázás volt. Valahogy az már a kórházban is könnyedén ment.
Nem mondom azt, hogy az anyaság automatikusan aggodalommal jár. Se azt, hogy az aggodalom majd megszűnik. Mert mindig is aggódni fogok érte, ha járni fog, ha elmegy óvodába, iskolába, egyetemre, ha megnősül, ha elköltözik.
Sok minden ad okot aggodalomra, alvás, evés, fogzás, mozgásfejlődés. Amikor először lett beteg, amikor 39,4 volt a hője, amikor egy hétig ment a hasa. Ezek voltak eddig a legnagyobb aggodalmat kiváltó események. De az apróságok is aggasztottak, mint az, amikor elkezdett egyedül enni, és nem tudtam hogy eleget eszik-e, vagy hogy nem fázik-e, nincs túl melege, elég folyadékot ivott. Mennyi minden adhat okot aggodalomra. Néha akkora értelmetlenségnek tűnnek, főleg amikor utólag visszagondol az ember. :)
Félelemmel teli
Ez igazából kapcsolódhat az aggodalomhoz is, de én teljesen más irányból próbálom megközelíteni ezt az értést. Nagyon sok mindentől féltem, főleg technikai dolgokra gondolok.
Féltem a fürdetéstől, hogy hogyan fogom tartani, és mosni egyszerre, főleg amikor egyedül vagyok. Féltem a köldökcsonktól, annak ápolásától.
Félelemmel töltött el az is, amikor először öltöztettem át, hiszen olyan törékeny és apró volt. Féltem, hogy túl erősen fogom, vagy véletlenül megrántom a kezét.
Talán az egyetlen dolog, amitől nem féltem, az a pelenkázás volt. Valahogy az már a kórházban is könnyedén ment.
Irigy
Az irigység igazából akkor született meg bennem, amikor elkezdtem összehasonlítani a gyerekemet másokéval. Mivel az interneten már könnyen talál az ember olyan csoportokat, ahol hasonló, vagy egykorú gyerekek anyukái beszélgetnek, így percek alatt megtudhatunk rengeteg infót a korabeliekről. Én is rátaláltam ilyen csoportra, ahol, főleg a mozgásfejlődés témakörében kezdtem irigykedni. Volt akinek már mászott a gyereke, amikor az enyém még csak kúszott, és nem is ült, de az övék már felállt.
A legkönnyebben úgy tudtam megszüntetni ezt az érzést, hogy beláttam és elfogadtam, hogy minden gyerek más. Más ütemben fejlődnek, az izmaik, a csontok később/korábban lesznek elég erősek. Eljön mindennek az ideje. Csak győzzem kivárni. :)
Kérdésekkel teli
Ez is többrétű. Vannak kérdések a világ felé, és vannak önmagad felé.
Egy csecsemővel rengeteg új dolgot meg kell tanulni, róla is és magadról is. Megszületnek a technikai kérdések, amelyek legtöbbször úgy kezdődnek, hogy "hogyan kell". Új ismereteket szerzünk, és mesteri szintre fejlesztjük. Kialakítjuk a tökéletes, és hatékony pelenkázást, szoptatást, altatási módszert... Hamarosan pedig kezdhetjük előröl, mert a jól bevált trükkök használhatatlanok lesznek. Hogy miért? Jó kérdés. :)
Lesznek speciális, evidens, vagy egyszerűen bugyutának tűnő kérdések. Ilyenkor meg kell keresni a megfelelő személyt, aki választ tud adni. Lehet a védőnő, a gyerekorvos, a barátnő, az anyukád, vagy az anyósod, vagy a néni a zöldségesnél. :) De sokszor érdemes egy ismeretlen ismerőst, egy másik anyukát megkérdezni.
Viszont két dolgot igazán megtanultam. Egyrészről, hogy merjek kérdezni, másrészről, hogy hallgassak az ösztöneimre.
A másik réteg, az önmagammal szembeni kérdések.
Sokszor feltettem magamnak az "alap" kérdéseket: jól csinálom? Nem rontom el? Jó anya vagyok?
De olyan kérdések is felmerültek bennem, amelyek az önismeretem tették próbára: Képes vagyok én erre? Bírni fogom?
Ezekre a kérdésekre, azt hiszem inkább az idő fog választ adni. Amikor majd 30 év múlva visszatekintek, amikor látni fogom, hogy milyen felnőtt lett belőle, hogyan éli az életét, vagy hogyan neveli az unokám. Pont úgy, ahogy az én édesanyám is most kapta meg ezeket a válaszokat.
Az irigység igazából akkor született meg bennem, amikor elkezdtem összehasonlítani a gyerekemet másokéval. Mivel az interneten már könnyen talál az ember olyan csoportokat, ahol hasonló, vagy egykorú gyerekek anyukái beszélgetnek, így percek alatt megtudhatunk rengeteg infót a korabeliekről. Én is rátaláltam ilyen csoportra, ahol, főleg a mozgásfejlődés témakörében kezdtem irigykedni. Volt akinek már mászott a gyereke, amikor az enyém még csak kúszott, és nem is ült, de az övék már felállt.
A legkönnyebben úgy tudtam megszüntetni ezt az érzést, hogy beláttam és elfogadtam, hogy minden gyerek más. Más ütemben fejlődnek, az izmaik, a csontok később/korábban lesznek elég erősek. Eljön mindennek az ideje. Csak győzzem kivárni. :)
Kérdésekkel teli
Ez is többrétű. Vannak kérdések a világ felé, és vannak önmagad felé.
Egy csecsemővel rengeteg új dolgot meg kell tanulni, róla is és magadról is. Megszületnek a technikai kérdések, amelyek legtöbbször úgy kezdődnek, hogy "hogyan kell". Új ismereteket szerzünk, és mesteri szintre fejlesztjük. Kialakítjuk a tökéletes, és hatékony pelenkázást, szoptatást, altatási módszert... Hamarosan pedig kezdhetjük előröl, mert a jól bevált trükkök használhatatlanok lesznek. Hogy miért? Jó kérdés. :)
Lesznek speciális, evidens, vagy egyszerűen bugyutának tűnő kérdések. Ilyenkor meg kell keresni a megfelelő személyt, aki választ tud adni. Lehet a védőnő, a gyerekorvos, a barátnő, az anyukád, vagy az anyósod, vagy a néni a zöldségesnél. :) De sokszor érdemes egy ismeretlen ismerőst, egy másik anyukát megkérdezni.
Viszont két dolgot igazán megtanultam. Egyrészről, hogy merjek kérdezni, másrészről, hogy hallgassak az ösztöneimre.
A másik réteg, az önmagammal szembeni kérdések.
Sokszor feltettem magamnak az "alap" kérdéseket: jól csinálom? Nem rontom el? Jó anya vagyok?
De olyan kérdések is felmerültek bennem, amelyek az önismeretem tették próbára: Képes vagyok én erre? Bírni fogom?
Ezekre a kérdésekre, azt hiszem inkább az idő fog választ adni. Amikor majd 30 év múlva visszatekintek, amikor látni fogom, hogy milyen felnőtt lett belőle, hogyan éli az életét, vagy hogyan neveli az unokám. Pont úgy, ahogy az én édesanyám is most kapta meg ezeket a válaszokat.
Büszkeséggel teli
Nagyon sok minden tölt el büszkeséggel. Kezdjük azokkal az apróságokkal, amelyek a fejlődése szempontjából fontosak. Amikor először emeli fel a fejét, vagy először fordul oldalra, vagy át, vissza. :) Az első kúszásnak nem nevezhető próbálkozások, az imádni való mászás, vagy amikor feláll, és elkezd kapaszkodva lépegetni. De ott lesz, amit még én nem éltem át, amikor megáll egyedül, kapaszkodás nélkül, és amikor megteszi az első lépéseit. De a sort lehetne sokáig folytatni.
Viszont az apróságok is imádni valóak, és örömmel töltenek el (mert valahol a büszkeség öröm). Nézem ahogy játszik, és elkezdi pakolni a formákat a tartóba, a megfelelőt a megfelelőbe, vagy tolja a kisautót. Büszke vagyok rá, amikor egyedül játszik, vagy amikor rászólok, és abba hagyja amit nem szabad (bár ez ritka) :) De amikor először aludt el egyedül, az mesés volt. :)
Amikor más dicséri a gyerekem, az pedig külön élmény. Legyen az csak a védőnő, aki szerint szépen fejlődik, vagy ügyesen csinál ezt-azt. De lehet a postás, vagy a szomszéd, aki megemlíti, hogy milyen szép, vagy milyen nagyra nőtt. De az elismerő pillantások, vagy a mosolyok egy-egy idegentől, amikor sétálunk, és ő hadonászik, gagyarászik, tapsol.
Megható
Talán nincs is annál szebb, és meghatóbb, amikor ráteszi a fejét a vállamra, és pillanatok alatt elalszik. Amikor tejszagú lehelettel szuszog a fülembe, akkor tudom, hogy boldog, és elégedett.
Számomra minden apa-fia pillanat megható, imádom nézni őket együtt, akár játszanak, akár altat Zsolti. Az az önfeledt öröm és szeretet, amit a párom szemében látok, és a kisfiam arca, tekintete mindennél többet jelent nekem.
Az is egy emlékezetes alkalom volt, amikor beteg volt szegénykém, nem nagyon kapott levegőt, ha vízszintesben feküdt, hiába szívtam az orrát. Emlékszem, sokat szenvedtünk, de amikor a mellkasomon aludt el, és szépen egyenletesen vette a levegőt, nem volt szívem lefektetni. Így szunyókált rajtam, én pedig simogattam a kis buciját, és arra gondoltam, hogy épp a szívverésem hallgatja, mint olyan régen, odabent.
Az első alkalom, amikor megölelt, az volt anyaságom egyik legszebb pillanata. Épp anyák napján történt, így egy csodálatos ajándék volt. Ültem a fotelban, karomban a kicsi, aki rátette az apró kezeit a nyakamra, és elkezdett húzni magához, addig, amíg a kis pofiját az enyémhez nem érintette. Éreztem a szorítását, hogy húz magához, éreztem a puha bőrét az arcomon. Leírhatatlan érzés volt.
Számomra minden apa-fia pillanat megható, imádom nézni őket együtt, akár játszanak, akár altat Zsolti. Az az önfeledt öröm és szeretet, amit a párom szemében látok, és a kisfiam arca, tekintete mindennél többet jelent nekem.
Az is egy emlékezetes alkalom volt, amikor beteg volt szegénykém, nem nagyon kapott levegőt, ha vízszintesben feküdt, hiába szívtam az orrát. Emlékszem, sokat szenvedtünk, de amikor a mellkasomon aludt el, és szépen egyenletesen vette a levegőt, nem volt szívem lefektetni. Így szunyókált rajtam, én pedig simogattam a kis buciját, és arra gondoltam, hogy épp a szívverésem hallgatja, mint olyan régen, odabent.
Az első alkalom, amikor megölelt, az volt anyaságom egyik legszebb pillanata. Épp anyák napján történt, így egy csodálatos ajándék volt. Ültem a fotelban, karomban a kicsi, aki rátette az apró kezeit a nyakamra, és elkezdett húzni magához, addig, amíg a kis pofiját az enyémhez nem érintette. Éreztem a szorítását, hogy húz magához, éreztem a puha bőrét az arcomon. Leírhatatlan érzés volt.
