Egy világjárvány közepén - terhesen

Március elejéig viszonylag eseménytelenül telt a terhességem. De ez hamar megváltozott.

A koronavírus híre már régen eljutott hozzánk, de a vírus (elméletileg) még nem. Az országvezetés akkor kezdett intézkedéseket hozni, amikor már a "szomszédban", Olaszországban elég komollyá vált a helyzet.

Március közepén lelkileg már készültem a karanténra, a komolyabb intézkedésekre, listát írtunk, hogy miből kéne még beszerezni. Nem kezdtünk pánik vásárlásba, vagy eszeveszett felhalmozásba, viszont igyekeztünk az alapkészletünk egy kicsit bővíteni, hogy legalább plusz egy hónapig nyugodtabban lehessünk itthon, minél kevesebb boltba járással, és emberekkel való találkozással.

Március 15-e hétvégéjén elrendelték az óvodák és iskolák bezárását, tehát innentől kezdve a gyerekekkel együtt voltunk itthon, önkéntes karanténba vonultak, ami azt jelentette, hogy a szükségesnél nem mentünk ki többször, és nem mentünk emberek közé. 

Persze azért voltak olyan okok, mint az előbb említett lista, amik miatt boltba kellett menni. Ezeket sajnos Apának kellett intéznie, és nem igazán örültem annak, hogy emberek közé megy. 

A fészekrakó ösztön - szerencsére - csak minimálisan dolgozott bennem, így nem keztem el pánikolni. Tulajdonképpen mindenünk megvolt. Persze, volt néhány dolog, amit szerettünk volna beszerezni pl. új lepedő, és nem volt egyáltalán pelenkánk a picinek.

Persze mondhatjuk azt, hogy ez lecseng majd júniusig, mondhatjuk azt, hogy alapvető felszereléseket biztos, hogy be tudunk szerezni. De ezt március közepén ki garantálhatta nekünk?

https://images.app.goo.gl/vbMF9un75yNfkNTN8

A legnagyobb problémát viszont nem is ezek okozták. Az eddig nagyjából jól működő, kiszámítható terhesgondozásom felborult. Kezdődött azzal, hogy az alapvető ellátások, pl. vérvétel korlátozásra került. Ez engem, március közepén még nem érintett. A következő időpont, amikor a tanácsadásra kellett mennem, az április 14. volt.

Viszont a hidegzuhany március 18-án ért. A Semmelweis Tagkórházat jelölték ki járvány kórháznak. Ami azt jelentette, hogy a teljes kórházat kiürítették. Tehát a szülészet is ment, költözött a Megyei kórházba. 

Persze lehet abból a szempontból nézni, hogy nem azok közé az emberek közé kell menni, akik fertőzöttek, hanem egy viszonylag biztonságosabb helyre. De ez az intézkedés nekünk kismamáknak rengeteg újabb, és újabb kérdést vetett fel. 

https://images.app.goo.gl/prn24yrMmbf6c9yk6

• Az én fejemben az volt az első kérdőjel, hogy az eddigi jól bevált rendszer vajon megmarad-e a Megyei kórházban? Egyáltalán oda kell-e járni minden vizsgálatra?
• Vajon az időpontom, amit kaptam a legutóbb tanácsadásra, az megmarad-e, aznap tudok-e menni? 
• Vajon, ha esetleg lesz vérvétel, akkor annak az eredményét a tanácsadásra, - ahogy eddig - vagy a háziorvosnak küldik majd. Tehát járkálhatok még pluszban a háziorvoshoz, vírushelyzetben? 
• Megfogalmazódott még bennem az is, hogy ennyi ember, ennyi terhes kismama hogy fog ultrahangra, NST-re járni? Az SZTK-ban lévő kialakult rendszer - mely szerint időpontra mentél NST-re, és kb. akkor be is jutottál - megmarad-e a Megyeiben? Mert tudomásom szerint ez ott nem így van.

Szóval rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de bíztam abban, hogy az előttem járó kismamák kitapasztalják ezeket a dolgokat, mire én oda kerülök. 

Mert nem is magától a szüléstől, illetve az ebben a kórházban való szüléstől féltem, hiszen több ezren szültek már itt, hanem ez a bizonytalanság tett egy kicsit tönkre, és okozott sok-sok feszültséggel teli percet számomra.

Arról nem is beszélve, hogy nem ismertem a kórházat, nem tudtam hova kell menni ultrahangra, vérvételre, tanácsadásra. Már ha lesz. De elég sok kismama volt hasonló helyzetben mint én, így reménykedtem abban, hogy az internet és a közösségi háló adta lehetőségek segítenek majd megismerni ezt a rendszert.

A költözés utáni héten már elkezdtek szállingózni az információk, de még minden kaotikusnak tűnt.

Egy héttel a tanácsadás (április 7) előtt elmentem a laborba, leadni egy vizelet mintát. Ekkorra már kiderült, hogy a labor, és a tanácsadás továbbra is ugyanott működik, ahol eddig, tehát nem kell átmenni miatta a Megyei kórházba.

Szóval korán reggel buszra szálltam, és elindultam elintézni a dolgom. A labornál semmi kiírás, figyelmeztetés, tájékoztatás nem volt, egyedül az volt feltűnő, hogy nincs senki. Bementem, ketten voltak bent, 1,5 méter távolságot tartva, majd jöttek be még páran. Nemsokára egy ott dolgozó közölte, hogy max. 2 fő lehet bent, mint pl. a gyógyszertárban, menjünk ki. Nem is volt ezzel semmi baj, csak ezt nem tartott volna sokból kiírni. Rövid ideig vártam csak, és jött is egy hölgy, először a terheseket, cukorterhelésre érkezőket hívta. Én mondtam miért jöttem, el is vette a beutalót, mintát, és mehettem is. Be se kellett mennem. 

A következő héten, a kapott időpontra elmentem tanácsadásra. A bejáratnál megkérdezték, hogy hova megyek, kézfertőtlenítés után megmérték a testhőmérségletem, majd utamra engedtek. A folyosón alig lézengett ember, de a szakrendelésekre azért várakoztak páran.

A tanácsadás a megszokott ütemben zajlott, ugyanúgy megmérték a súlyt, vérnyomást, hallgattak szívhangot. Az orvos kérdezett pár dolgot, megkaptam a következő beutaót, és időpontot, és már mehettem is.

Április 30-án kellett mennem a 32. hetes ultrahangra, illetve reggel leadni a laborba egy vizelet mintát. Ekkor már nyugodtabban indultam neki a dolognak, már tudtam, hogy kb. mire számíthatok. Majd következő héten tanácsadásra mentem, ahol a szokásos mérések után közölték, 35. héten el kell kezdeni az NST-t.

A következő problémát az NST okozta. De nem az eljutással volt a gond, hanem az időpont kéréssel. A költözés miatt sokáig nem volt telefon, majd lett telefon, de a Megyei kórház honlapja szerint nincs készülék, közben a közösségi médiában írtak mellékszámot, sőt, az utolsó tanácsadáson én is kaptam, persze olyat, ami nem egyezett a neten találtal.

Hívtam a központi számot, vártam, hogy a gépi hang „felvegye” és beüssem a melléket. Felvették, mondom kivel szeretnék beszélni, erre máshova kapcsolt. Hívtam újra, akkor már más vette fel, jobban megértett, és végre jó helyre kapcsolt. (Ja, gépi hang nem volt, melléket nem kellett ütnöm, mondanom)

Ezután május 14-én, épp aznap, hogy 34 hetes lettem egy nagyon szuper hír kezdett el terjengeni a közösségi hálón: újra engedélyezett az apás szülés a kórházban!

Egy héttel később mentem az első NST-re. Ehhez ugye a város másik végén lévő Megyei kórházba kellett mennem, ami buszozással és átszállással járt.

A "mi" ellátásunk máshol van - sokan írtak erről, térképen megnéztem többször is, de más volt elmenni, és úgy keresgélni. Végül is nem volt olyan nehéz megtalálni, mint amennyire én gondoltam. De azért elég hamar indultam, hogy mindenre hagyjak időt. 

Hamar is érkeztem, de még vettem egy kis pogácsát, vizet. Utána megkerestem az épületet, ahol kihelyezett kézfertőtlenítő volt, illetve egy 2 kérdéses COVID-19 kérdőívet kellett kitölteni.

Nem kerültem be sokkal hamarabb, mint a 9 órai időpontom, de jó volt, hogy hamarabb érkeztem. Nem voltak sokan, nem volt csúszás, sőt hamarabb is behívtak minket.

A folyosón mindenki maszkban volt, de bent le lehetett venni.

A következő változást a tanácsadásra menet tapasztaltam, miután néhány korlátozása enyhítettek, és a kórházban is megindult pár szakrendelés. 

A bejáratnál továbbra is lázmérés és kézfertőtlenítés volt a kötelező. Viszont most már a bejárattal szemben egy hosszú asztalnál ültek páran, előttük hatalmas papír kupacokkal. Mintha csak érettségi vizsgára mentem volna. 

Megkérdezték a belépőket, hogy ki és hova jött, illetve hogy van-e időpontja. 

Mivel én tanácsadásra mentem, ahova konkrét időpont nem kell, így gond nélkül felengedtek.

A következő változással a Megyei kórházban találkoztam. Eddig testkamerával mértek hőt a bejáratnál, de már csak az NST épületének bejáratánál mért a biztonsági őr hőmérsékletet.

Ahogy megszűnt a vészhelyzet, sok minden megváltozott, de pár dolog ugyanaz maradt. Az NST-n már se COVID kérdőívvel, se lázméréssel nem találkoztam. A maszk továbbra is kötelező volt.

De volt olyan alkalom, hogy az asszisztens mondta, hogy nyugodtan vegyük le a maszkot, ha nem vagyunk betegek. Meleg is volt, a levegő se mozgott, a maszkban se kaptunk rendesen levegőt, így le is került - rólam legalábbis - rögtön.

Feloldották a látogatási tilalmat, nem sokkal a kiírás napja előtt, ami hatalmas pozitívum volt. Hiszen azon túl, hogy a családtagok - igaz korlátozásokkal - megnézhették a babát, még bármit hozhattak be, ami esetleg kimaradt, vagy szükség lenne rá. Persze, előtte is lehetett csomagot felküldeni, de a látogatás hiánya azért rányomta a bélyegét a helyzetre, és az ember hangulatára.

Ez volt az utolsó intézkedés, amivel a terhességem alatt találkoztam a járvány és a vészhelyzet folyamán.

Összességében visszagondolva, az eleje, a bizonytalanság volt kritikus, majd a látogatás és az apás szülés tilalma nyomott rá egy negatív érzetet a terhességemre. 

Az ide-oda „dobálás”, a kórházi osztály költözése, a szükséges ellátások, vizsgálatok helyének kutatása plusz stresszt okozott. 

De egészében, talán azért, mert a korlátozások feloldása után szültem, nem éltem meg több félelemmel vagy aggodalommal a várandósságom (végét).

Az utolsó terhességem

Nemrég olvastam egy cikket, miszerint az utolsó terhesség szomorú. Még csak a bevezetőt olvastam, de már felhúztam a szemöldököm, és néztem furán. 

Azzal egyetértettem, hogy hiányozni fog, hogy egy apró csöppség fog az ölemben szuszogni. Lesznek olyan pillanatok, amik tényleg az utolsók lesznek, pl. az első lépések, az első szavak, az első nap az oviban, iskolában. De ez nem a terhesség. Ez másik téma, egy teljesen más történet.

Szóval, végigolvastam a cikket. Igazából alig szólt a terhességről, sokkal inkább a babával/kisgyerekkel.... megélt, és utolsóvá váló alkalmakról.

De elgondolkoztam a terhességeimen, és azon, hogy vajon szomorúan fogok-e visszatekinteni. Nekem ez a második „utolsó” terhességem, hisz' úgy volt, Rebeka után nem, vagy csak később vállalunk babát. De most már tényleg úgy érzem, ez az utolsó.

Túlzás lenne azt állítani, hogy sose szerettem várandósnak lenni. 

Az első tényleg várandósság volt, jól éreztem magam a bőrömben, nem volt komolyabb problémám, tünetem. Mondhatom azt, hogy álom terhességem volt.

A második se volt megterhelő, vagy nehéz, inkább csak hosszú, és nem a terminus túllépés miatt.  A harmadik volt a vízválasztó, ott jött a farkcsont fájdalom, a cukor, és a GDM. Viszont most, a negyedik teljesen más, és persze sokban hasonló. De ez a terhesség az, amit nem fogok visszasírni.

Az első trimesztert szinte végig kísérte a hányinger és az étvágytalanság. Ettem ugyan, de csak létfenntartás céljából. Inkább csak csipegettem. Ezt tetézte a torokgyulladás, az ebből eredő nyelési nehézség és az egyetlen pozitívum, a fogyás.

A második trimeszter se hozott nagy változást. Az étvágyam továbbra sem olyan, mint terhesség előtt, de szerencsére a hányinger megszűnt. Viszont a hosszú hetekig tartó köhögéstől, és megfázástól szenvedtem. Ha ez nem lett volna elég, akkor megjelent a jól ismert farkcsont fájás, és társult hozzá a derékfájás. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az éjszakai vagy reggeli felkelésekkor annyira el volt gémberedve a lábam, annyira fájt a combcsontom, hogy szinte lépni se bírtam, a bútorokba kapaszkodva jutottam el a WC-ig.
Emiatt, és a nehéz, fájdalmas járás miatt szereztem be pocaktámaszt. Ez nagy segítségem volt, mert nem csak a sétakor, hanem az otthoni főzéskor, takarításkor vettem fel.

A harmadik trimeszter az, amikor már kezdett igazán terhes lenni a várandósság. A lábgörcseim fokozódtak, főleg miután elhagytam a magnéziumot. A farkcsont fájdalmam hol erősebb, hol gyengébb volt, nehezen találtam meg azt a széket, vagy pozitúrát, ahogy kényelmesen tudtam volna ülni. Az alvás ugyan még ment, de már csak és kizárólag a jobb oldalamon. A terhesség elején még tudtam a hátamon vagy akár felpolcolva a lábam a bal oldalamon aludni, de ebben a szakaszban örültem, hogy van egy olyan póz, amiben sikerül aludni. Mivel a lábaim szinte használhatatlanok, felkúszott kb. 10 kg, a hasam nehéz, így a járásom lassú, lomha, és darabos.

Az utolsó terhességem egyik legváratlanabb eseménye az volt, amikor átéltem életem első jósló fájásait. Majdnem betöltöttem a 38. hetet, amikor megtapasztalhattam ezeket az ismeretlen ismerősöket.
Délután fél 5 körül hűlt le itt a levegő, esett az eső egy kicsit. Nekem meg elkezdett brutál módon keményedni, és enyhén görcsölni a hasam. Néztem a méhösszehúzódást számoló appban, nem volt igazán rendszeres, de 1 percig tartott, és átlag (!) 6 percenként. Néha erősebb volt a görcs, de volt olyan is, hogy tompán, de folyamatosan éreztem. Zuhanyoztam, rövid időre (kb 1 óra) elmúlt. Majd néha bekeményedett a hasam, és görcsölt is mellé. Volt, hogy fájt a derekam, de nem mindig, bár ez korábban is előfordult. Nem volt meg minden alkalommal az a tipikus fájás görbe (gyenge indulás, erősödés, majd enyhülés). Ez viszont éjszakára elmúlt, másnap még görcsöltem kicsit, de már sokkal gyengébben, nem volt zavaró.
Hasonló eset azóta se fordult elő. Persze, be-bekeményedik a hasam, inkább felül, de olyan is volt, hogy alul. Viszont ez nem tart olyan sokáig, és bár kellemetlen, nem elviselhetetlen.

De eljött az a pillanat is, amikor kibuktam, amikor elegem lett mindenből.
Előzményként talán annyit, hogy a kiírás előtti hétvégén épp szabad volt mindenki, Mama nem dolgozott, Zsolti nem ügyelt, így akár szülhettem volna. Ez annyira tökéletes időpontnak tűnt, hogy én el is határoztam, hogy azon a hétvégén megszülök. (Mintha ez rajtam múlt volna).
De elmúlt a hétvége, én még mindig kismama státuszban voltam, és a hétfő reggeli NST után megpróbáltam szavakba önteni a vegyes érzéseimet.

Őszintén, már nagyon unom a terhességem. Imádom a picit, eg azt, amikor érzem, ahogy csuklik, imádom, hogy egy kis csoda, egy élet fejlődik bennem. 
De már nagyon túl lennék rajta. Volt egy időszak, amikor félelemmel tekintettem a szülésre, a fájdalomra, tartottam az egész "új kórházban" szülök dologtól. De már ez sem érdekel.
Nagyon ráfeszültem arra, hogy a hétvégén megszülök. Már annyira, hogy a testem minden rezdülésére figyeltem, hogy vajon ez már az-e. Másra nem is nagyon tudtam koncentrálni.
Mivel a második babámnál terminus túllépés volt be akartak fektetni, csak ugye 40+6 hetesen megszületett. Akkor fizikálisan is jobban bírtam, mint most, és valahogy nem „stresszeltem”. Könnyedén vettem - már amennyire lehetett - , hogy túl vagyunk a kiírás napján. 
Most viszont se fizikálisan, se szellemileg nem bírom már. Félek, hogy megint befektetés közeli helyzetbe kerülök, és akkor itt kell hagynom min. 1 hétre a gyerekeket. 😭
Próbálok lelazulni, kicsit elengedni ezt a „legyek már túl rajta” érzést, de nem igazán sikerül. Szinte napról napra élek, várok, és remélek.
Szülésbeindító praktikákkal se nagyon próbálkoztunk, pont azért, mert majd lesz valahogy. De mivel nem jött a pici a hétvégén, már ezeken is gondolkodtam. Főleg a csípős/fűszeres étel, és a tonik foglalkoztat.

Azt hiszem, leírhatom ma, betöltve a 40. hetet, hogy kicsit lenyugodtam. Nem mondom, hogy elengedtem ezt a "szüljek már meg" érzést, de lazábbnak, nyugodtabbnak, és - ha lehet ilyet mondani - könnyedebbnek érzem magam. 

Igazából úgy érzem, nem fog hiányozni a várandósság, mint állapot. Persze, az a része, hogy egy életet hordozok a szívem alatt, hogy érzem a mocorgását, a rúgását, a csuklását a hasamban, az mindig szép emlék lesz.

De számomra nem szomorú érzés kapcsolódik majd az (utolsó) terhességhez.

Fészekrakás - Második felvonás

Miután „kész lettünk” a gyerekek szobáival, következhetett a pici birodalmának kialakítása, a ruhák mosása, elpakolása. Viszont a korábbi kattogás, a fészekrakó ösztön intenzív zakatolása ekkorra már lecsendesült. Nem mondom, hogy el is múlt, de valahogy nem éreztem már azt az intenzív késztetést, hogy foglalkozzak vele.

Elkésve nem voltam - azt hiszem - mert még csak április végén jártunk, 32 hetes voltam, de a gyerekek, a háztartás mellett, főleg úgy, hogy egy reumás pingvin hatékonyabban csinálna bármit is, elég kevés időm maradt.

Szerettem volna mindent a 36. hétre (május 28) elvégezni, hiszen Rebeka pl. sietett hozzánk, nem akarok azzal szembesülni a kórházból hazajövet, amivel akkor.

Az előkészületek részét képezi, hogy a felújítás alatt úgy döntöttünk, nem válunk meg a régi szekrénytől, hanem abba kerülnek majd be a nagyobb méretű kisfiú ruhák. A kisebbek pedig - követve a hagyományokat - a kiságyba kerülnek.

Mivel máshol nem találtunk a szekrénynek helyet, így Rebeka szobájában foglal el egy sarkat, mellette pedig ott éktelenkedik dobozokban, letakarva a fiú ruha kupac.

Amikor takarítottunk, és áthordtuk Rebeka ruháit, a kiságyból is kipakoltunk mindent. Így azok közül már át is válogattam az unisex darabokat, és a kisfiú ruhákhoz tettem.

Apa pedig az egyik bevásárláskor hozott haza babás mosószert és sensitíve öblítőt, így a tárgyi feltételek is adottak voltak.

Azért persze beszereztünk pár új darabot a picinek, de nagy bevásárlást nem tartottunk. Egyrészről rengeteg ruhánk volt, másrészről az átnézés, kiválogatás után nem tudtuk, hogy miből mennyi marad, mit kell esetleg pótolni.

Első körben a nemrég vásárolt törölközőket mostam ki, és aznap még addig jutottam, hogy az overállokat, a bundazsákot, és a téli kabátokat is kimostam, és száradás után szépen betettem a szekrénybe.

A következő kör, elsősorban az időjárás, másodsorban a szennyesládám telítettsége miatt sokat váratott magára.

Addig is május 1-jén Apa „felemelte” a kiságyat, így bármikor babásíthattuk. :) Igaz nem volt még kimosva a textilpelus a pici feje alá, hiányzott még az új lepedő, nem érkezett meg a zenélő forgó, de legalább volt rácsvédő.

A 33. hét elején kellett rádöbbennem arra, hogy elbíztam magam. Azt hittem, van még bőven időm, kényelmesen, nyugodtan meg tudom csinálni mindazt, amit még kell. Nem, nem kell megijedni, nem indult be a szülés. Pusztán rádöbbentem, hogy fizikailag nem bírom, vagy nem fogom bírni. Persze, szenvedek már egy ideje, hogy "itt fáj, ott fáj", de elég jól el tudtam végezni a feladataimat. 
Viszont a hétvégén elmentem boltba, utána krumplilángost készítettem ebédre, ami gyúrással, nyújtással jár, nagyon sokat álltam a deszka előtt, ami eléggé megterhelte a lábam, csípőm, az összes csontom, ami fáj. Ezért úgy döntöttem, még ha lassan is, de ideje elkezdeni a mosást legyen bármi. 

A második kör május 11-én, hétfőn, a 33. hét közepén indult, amikor elég eltökéltséget éreztem magamban, és neki is álltam a két doboznak. Igaz már ment a mosógép egy adaggal, a mi ruháinkból. De ez nem is volt baj, így volt időm válogatni.

Viszont fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá. Szó szerint ott ültem a kupac közepén és azt se tudtam mihez kezdjek. Mivel már majdnem kimosott a mosógép, így kénytelen voltam belehúzni. Ezért úgy döntöttem, hogy a zoknikkal, sapkákkal, apróságokkal kezdek.
Átfutott az agyamon, hogy nem bonyolítom túl. Behajítom az összes, kisebb méretű body-t, tipegőt a mosógépbe egy színfogó kendő kíséretében és kimosom. Hiszen a többsége már többször is volt mosva, csak nem ereszti a színét. Viszont ezt nagyon gyorsan el is vetettem, nem lett volna túl jó ötlet. Azt szerettem volna, ha a legkisebb méret nem keveredik a 92-es mérettel, mert akkor sose végzek. Hiszen most már nem volt az, hogy van egy üres szobám vagy ágyam vagy egy sarkam ahoval szépen kupacolni tudtam volna mindent, majd folyamatában, méret szerint rendezgettem, és apránként elpakolom. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a szárítóm kapacitása is véges. És hiába volt jó idő, azért minden nem szárad meg egyik pillanatról a másikra, tehát nem moshattam ki az összes ruhát egyszerre.

Itt egyszerre kellett a hatékonyságot, a praktikumot, és a könnyű munkát összeegyeztetni. De hogyan? 

Közben kettős célom is volt a ruhákkal, egyrészről persze a mosás, elpakolás, hogy kéznél legyen minden a kicsinek. Másrészről pedig a régi, elhasználódott, foltos ruhákat ki akartam szelektálni, hiszen ezeket már kettő vagy akár három gyerek is hordta. Tényleg csak azokat akartam megtartani, amik jók és megfelelőek.

Nos, végül a praktikumról, logikáról meg hasonlókról puffogtatott magasztos elképzelések mind mentek a kukába. 

Ugyanis kiszedtem az összes ruhát a dobozokból, a nagyobb méretű (kb. 80-86-tól fölfelé) ruhadarabokat úgy, összehajtva be is száműztem a szekrénybe. Majd a maradékot szín szerint kupacokba rendeztem, és elkezdtem a mosást.

Hétfőn sikerült 2 világosabb kék, és egy fehér adagot kimosni, de már délutánra rosszabbra fordult az idő, így alig száradt a ruha, többet már nem is mostam.

Kedden következett egy sötétebb kék, egy szürke, és egy sárga/barna, valamint egy tarka adag mosása.

Így szerdára maradt a zöld, ami egy jó nagy adagot kitett. De a szárítón még így is maradt pár korábbi darab, aminek száradnia kellett.

Azért minimálisan próbáltam megkönnyíteni a munkám, mert már a teregetéskor és a leszedéskor igyekeztem kategóriánként és méret szerint rendezgetni, hogy később, a hajtogatásnál kevesebb munkám legyen.

Amíg a zöld száradt, addig is haladtam valamit. Ugyanis az ágyneműtartókat, fiókokat mind át kellett törölni, kitakarítani.

Utána azokat a kupacokat kezdtem el méret szerint pakolni, hajtogatni, amiből nem száradt már semmi, pl. a hálózsák. De így is hatalmas munka várt rám.

Csütörtökön, 34 hetesen értem el oda, hogy a ruhákat kimostam, megszáradt, és most már hajtogathatok, és rendezgethetek a fiókba, ágyneműtartóba mindent. Szóval harmadik körben kezdődhetett a hajtogatás.

Néhány kupacot, úgy mint rövidnadrág, napozó, nagyobb melegítő felsők összehajtottam, és eltettem.

Persze rá kellett jönnöm, hogy először ki kell üríteni teljesen az ágyneműtartót, vagyis össze kell rakni a kórházi csomagot. Szóval megint nem haladtam sokat.

A következő héten már igyekeztem belehúzni. 

Hagytam az ágyneműtartót, és a melegítő felsőket, ingeket, nadrágokat, pólókat pakoltam el az üres (jobb oldali) ágyneműtartóban. Így már csak a tipegők és a bodyk maradtak.

A tervem az volt, hogy a 35. hét közepére (május 23-24) bekerülnek a ruhák az ágyneműtartóba, és ebből adódóan összekészítem a kórházi csomagot. 

A negyedik körben az elpakolás, rendezgetés és a kórházi csomag összerakása következett.

A hét folyamán, apránként méret szerint sorba rendeztem a ruhákat, és lassacskán összehajtogattam őket. A kupacokat egyenlőre csak a kiságy egyik végébe gyűjtöttem össze. Ott vártak a hétvégéig.

Az ágyneműtartó tartalmát - A gyerekek segítségével - a kiságyba halmoztam, és a babaruhákat eltettem végre. De elég gyérnek tűnt a mennyiség, így rendeltünk még pár kisebb méretű body-t és tipegőt.

Nem hittem, hogy tudom tartani magam a tervemhez, de vasárnap este 6ra kész lettem.

Kész lett a kórházi csomag is, a kisebb a szülőszobára, a nagyobb az osztályra. Még a pici hazahozós szettje - ami a rendeléssel jön - és a víz+ennivaló hiányzik.

Mosás szempontjából a végére maradt a rácsvédő, lepedők, textilpelusok, és a szoptatós párna kimosása. Ehhez viszont mindenképpen meg kellett várnom az igazán tartós jó időt, hiszen a szoptatós párna nagyon vastag, és tényleg meg kellett, hogy száradjon, a textilpelusokat pedig a napsütés is fertőtleníti. De erre, a május végi változékony időjárás miatt (és mert még nem volt lepedő), várni kellett.

Mivel időközben megérkezett a zenélő forgó, így azt kimostam a rácsvédővel együtt.

Emellett kaptunk pár ruhát, és megérkezett a rendelés is, így 35+6 hetesen még mostam pár kisebb adagot. Ezt persze megint pakolhattam a többi, már méret szerint válogatott ruha közé. Ördögi kör. 

Elértem a 36. hetet (május 28), és nem pihenhettem meg és dőlhettem hátra, hogy igen, kész vagyok.

36+1 hetesen hajtogattam össze, és rendeztem a többi közé a megszáradt ruhákat, illetve raktam be a csomagba a pici hazahozós szettjét is.

Mivel a május végi időjárás továbbra sem akart napsütésessé válni, ezért elkezdtem az ötödik kört. 

A hajtogatás napján, pénteken kimostam a szoptatós párnát, és a lakásban szárítottam napokig.

Majd másnap a matrac alá bekerült a légzésfigyelő. Mivel ehhez mozgatni kellett a matracot, így levettem róla a lepedőt is. Így jött a szikra, hogy a régi, szanálásra váró lepedőket azért a biztonság kedvéért kimosom, legalább ennyi legyen, ha hamarabb indul a buli. 

De a pünkösdi hosszú hétvégén (május 31), végre sikerül megfelelő új lepedőt találni, amit meg is rendeltünk.

Végül, mint hatodik kör került sorra maga a kiságy.

Épp 37 hetesen (június 4) megérkeztek a lepedők, amiket aznap kimostam. A textilpelusokat épp előző nap mostam ki, mert pont jó idő volt, sütött a nap. 

Amíg mosott a mosógép, szépen összehajtogattam a textilpelusokat és eltettem.
Egy lepedőt pedig száradás után feltettem a matracra, az ágyrácsra végre felkerült a rácsvédő, valamint zárásként a zenélő forgót is összeraktam.

Így kialakult végre - 37+1. hétre (június 5.) - egy hét késéssel a pici birodalma, ami már csak a kis tulajdonosát várta.