Már egy ideje dolgozott bennem a "fészekrakó ösztön". Igazából azóta, hogy elhoztuk anyósoméktól a babaruhákat. Napokig, inkább hetekig szemeztem a dobozokkal, de mindig találtam valami kifogást, amiért nem kezdtem el foglalkozni vele. Pár dolgot, mint kifogó, takaró, hálózsák, bundazsák, lepedő, kiválogattam, átmostam, és bepakoltam egy szekrénybe. Két zsákot ugyan kiürítettem, viszont csak eddig jutottam.
De egy nap nagyon jó idő volt, inkább csak annak indult, így elkezdtem szétválogatni, átöblíteni a ruhákat. Persze még az első adaggal nem is végzett a mosógép, de elkezdett esni az eső. Na ilyen az én formám. De mire kész lett a mosás, az eső is elállt, sőt, a nap is kisütött. Még három adag maradt hátra, amit a következő napokban ki is mostam. A megszáradt ruhákat már leszedés közben szétválogattam típus szerint, és elrendeztem az ágyon. De, a babaruhák szétválogatásával eddig jutottam. Eltelt 2 hét, és még mindig arra vártak, hogy nekikezdjek a továbbiaknak.
A következő lépés az lett volna, hogy a kupacokat méret szerint átválogassam, majd összehajtsam, és a kitakarított kiságyba betegyem. De valahogy nem bírtam magam rávenni. Idő közben már a kiságy is bekerült a mi szobánkba, üresen, arra várva, hogy "babásítsuk". De valahogy ez se adott elég erőt a pakolászásnak. Egyedül annyit sikerült megtennem, hogy a komódba előkészítettem a textilpelenkákat, és oda halmoztam be pár pelenkát, nedves törlőkendőt, hogy kéznél legyen.
Panaszkodtam is anyának, hogy nem igazán értem miért, de nem tudom magam rávenni, hogy elpakoljam a ruhákat. Lehet korainak éreztem, vagy ki tudja. Ő felajánlotta, hogy a következő héten pénteken feljön, és segít elpakolni. Örültem az ajánlatnak, és így sokkal könnyebb volt rávenni magam a méret szerinti válogatásra, hajtogatásra. Bár így se voltam elég lelkes, nem végeztem péntekre, maradt két - persze a legnagyobb - kupac. Már elkezdtük bepakolni a ruhákat, miközben igyekeztem összehajtani a maradék ruhát.
Pakolás közben már csoportosítottam a ruhákat. Az egyik ágyneműtartóba a nagyobb méretűek kerültek, a másikba pedig azok, amelyek pár hónap múlva már jók lesznek. A fiókokba pedig azok a bodyk, tipegők, zoknik, nadrágok kerültek, amelyek az első hetekben, hónapokban lesznek jók.
Az ágyneműtartókkal tökéletesen elégedett vagyok, de a fiókokkal valahogy nem sikerült összebarátkoznom. Mintha nem lenne tökéletes. De majd használat közben rendezkedem, ha úgy érzem.
A végső simítások, a "babásítás" még váratott magára, de azt Apával szerettem volna megcsinálni. Az egyik nap hamarabb jött haza a munkahelyéről, és sikerült rávennem, hogy együtt megcsináljuk a kiságyat. Együtt kötöttük fel a rácsvédőt, Apa rakta össze a zenélő forgót, én pedig a feje alá való textilpelenkát igazítottam meg. Ráadásnak még a hazahozós szettet is sikerült összeállítani, amit az ágy végében helyeztem el.
De ahelyett, hogy elégedetten hátra dőlhettem volna, és büszke mosollyal az arcomon bámulhattam volna a kész kiságyat, folyton ott motoszkált a fejemben, hogy a kórházi csomagomat is össze kéne készíteni. De talán ezt is azért húztam, halasztottam, mert korainak éreztem.
Jó, persze már régebben összeírtam a listát, amit vinni akartam, és ezeket a holmikat lassacskán egy kupacba pakoltam a lomosban. Tehát készültem. De amikor mindent kipipáltam a listáról, már igazán nem volt kifogásom a bepakolás ellen. A hétvégén, alig 35 hetesen, fogtam a 60 centi helyen felhalmozott csomagot, és elkezdem bepakolni a kb 2x akkora táskába. De ismét szembesültem azzal, hogy ami elfért a polcon kis helyen, az sehogy se akar beférni a táskába. Pedig idén okosabb voltam (legalábbis azt hittem), mint 2 évvel ezelőtt. Sokkal kevesebb holmival készültem, sőt, igyekeztem úgy bepakolni, hogy amit a szülőszobára bevihetek, egyszerűbb legyen kivenni. Viszont épp ezzel nehezítettem meg a dolgom. Azt hiszem, már átestem a ló túloldalára, túlgondoltam a pakolást is. Azóta egyszer már kipakoltam, és újra bepakoltam, és úgy érzem, másodszorra jobban sikerült.
A kórházi csomagom a szobában várakozik, a tetején az összes leletemmel. A kézi táskába csak a telefont, és a fényképezőt kell betenni, és mehetünk. Szóval azt hiszem készen állunk... Vagy mégsem?
