Óriási közhely, de igaz: a gyerek mindent megváltoztat. Legalábbis nálunk. Megváltozott az, ahogy egymásra tekintünk, megváltozott az a csillogás a szemében, és az is, ahogy rám néz. Jobb lett. Teljesebb. Látom, hogy büszke, hogy örül. Új szerepet kaptunk, szülők lettünk, egy szerepet, amihez nincs szövegkönyv. Apa és anya lettünk. Emellett férj és feleség is vagyunk. Megfelelni a szerepeknek? Mindegyikben helyt állni? Tényleg fontosak ezek a kérdések? Van egyáltalán értelme feltenni ezeket? Tényleg ez az élet? Szerepből szerepbe ugrálni, egyszer valakinek az anyja, máskor meg valakinek a gyereke lenni? Szerintem nem. Nincs ezeknek létjogosultsága. Megváltoztunk. Máshogy élünk. Máshogy tekintünk egymásra. De nem gondolkozunk azon, hogy milyen szerepet kell most éppen játszanunk. Játszani. Érdekes szó. Legalábbis ebben a kontextusban. Valóban megjátszom magam? Játszom azt, hogy anya vagyok, vagy azt, hogy feleség? Nem, és nem. Én így élek. Ezzel bővült az életem, mint ahogy bővül az ember szókincse, megtanul valami újat. Ez már hozzám tartozik. Egyszerre vagyok minden, anya, feleség, gyerek, és sorolhatnám. De Ő is több lett, apa lett, valakinek az apja, a gyámolítónk, a védőnk, és emellett a férjem.
Igen, a gyerek mindent megváltoztat. Megváltoztatta azt, ahogy ránézek. Sokkal büszkébb vagyok rá. Meghat, amikor a karjába fogja a gyermekem, a gyermekünk, ringatja, és a mellkasán alszik, szuszog az a kis élet, amit mi hoztunk létre.
Emellett persze nehéz, sok minden nehéz. Kevesebb idő jut egymásra, vagy magamra, a háztartásra. De ez is vele jár, ez is megváltozott. Csak máshogy kell tekinteni a dolgokra. Mi a fontosabb, és mikor. Megtaláljuk azt a pillanatot, amikor egymásra figyelünk. Mert amikor együtt vagyunk, de hárman, akkor a kicsi van a központban. De tudunk csak mi lenni, ketten. Rábízni a gyereket a nagyszülőre, és elmenni a városba, megünnepelni az évfordulót egy vacsival, vagy csak megnézni egy filmet. De ketten vagyunk akkor is, ha sétálni visszük a gyereket, mert ő alszik, vagy nézelődik. Ilyenkor egymásra figyelünk, miközben rá-rápillantunk az életünket teljessé tevő apróságra.
Persze, a mi életünk sincs tele rózsaszín fellegekkel, nem élünk teljes, tökéletes és önfeledt boldogságban. Előfordul, hogy veszekszünk, vagy legalábbis én sorolom a sérelmeimet. Neki megvan a saját élete, dolgozik, eljár otthonról, új helyeken jár, új tapasztalatokat szerez, gyűjti az élményeket. Én egész nap a gyerekkel vagyok, nekem ez a fontos, az én életemben nincsenek ekkora események. Én babakaján, pelenkán, hintőporon gondolkozom, vásárláson, vagy a napirend átszervezésén, most, hogy jön a jó idő. Nekem nincs annyi mesélni valóm, mint Neki. De meghallgatom, mindig, mert szeretem, mert jól esik hallgatni, ahogy lelkesen mesél. Csak ennek is megvan a maga ideje. Minden este fürdés, etetés, és alvás. Ilyenkor elcsendesedünk, félhomályban, suttogva telik az idő. Ilyenkor már nem mesélünk fennhangon sztorit, vagy kezdünk el játszani a gyerekkel. Ezek apróságok, amiket 7 hónap alatt rendszerré tettünk, szabályokká. Tudom, kevesebbet van a gyerekkel, amikor hazajön, akkor van ideje vele foglalkozni. Csak nekem rosszul esik, mintha sose mondtam volna. Ez persze csak egy példa. A "sérelmeim" apróságok, egy kis odafigyeléssel el is tűnnek. Őt is megbántom, sokszor. Mert egy-egy rossz, nehezebb nap végére már elfogy a türelmem, kevesebb marad neki, és nem úgy kezelem a helyzetet, ahogy azt kellene. Sokszor kérek bocsánatot. Félek, már annyiszor mondtam, hogy sajnálom, hogy lassan nem hiszi el. Mentegetőzhetnék, mondhatnék bármit, de tény, nekem is jobban oda kell figyelnem, magamra, arra amit, és ahogy mondok.
Van valami, ami tényleg megváltozott, és ezek az együttléteink. Megszültem egy csöppséget, 6 hét tiltás, de én nem voltam még felkészülve. Újra kellett tanulni. Más lett a helyzet. Néhány méterrel arrébb, velünk egy szobában alszik a kicsi. Fáradt vagyok, fizikailag és szellemileg. De megoldjuk, mert meg akarjuk oldani. Együtt akarunk lenni. Az egésznek ebben van a kulcsa, akarni kell, és ha akarjuk, akkor találunk rá módot, időt, lehetőséget. Attól, hogy szülők lettünk, nem szűntünk meg férjnek és feleségnek, férfinak és nőnek lenni. Csak nem megy annyira spontán. :)
Megváltoztunk. Ő sokkal önzetlenebb lett, én pedig sokkal önzőbb. Tudom, ez furcsán hangzik, de olyan sok mindenről lemondtam a gyerek kedvéért, például az alvásról, és - ne értsetek félre - néha szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Ilyenkor olyan jól esik, hogy Ő fogja meg a kicsit, Ő ringatja, Ő öltözteti fel, Ő pelenkázza. Ez nem hosszú idő, de addig is kikapcsolok. Ezért pedig mérhetetlenül hálás vagyok. Persze ez rengeteg büszkeséggel is tölt el.
A gyerek mindent megváltoztat? Lehet, hogy igen, lehet hogy nem. Lehet csak előhozza az emberből egy másik énjét, vagy felerősíti. Nem tudom. Engem megváltoztatott, ahogy Őt is. Megváltoztunk, szülők lettünk, ezt vállaltuk, ezt akartuk, együtt az összes nehézséggel, az összes áldozattal, az összes könnyel, legyen annak bármi az oka, és az összes örömmel, mosollyal. Mi így lettünk igazán önmagunk. Így változtunk teljes emberré, Anyává, és Apává.
