Az első életjel

Szeretném megosztani veletek a várandósságom eddigi legijesztőbb, és legstresszesebb élményét. Tudom, hogy mások ennél sokkal rosszabb dolgokon is keresztül mennek, de nekem ez volt a legkritikusabb.

Azok, akik olvasgatnak a neten, tudhatják, hogy az első magzatmozgásokat a 18. hét környékén kezdik el érezni. Persze, vannak, akik hamarabb, mint a második gyereküket várók, vagy a vékonyabb testalkatúak.  De ez nem törvényszerű, senkinél.

Ahogy azt már korábban írtam, nem vagyok egy modell alkat, így eleve várható volt, hogy később fogom megérezni a picit. De mikor? Ez volt az állandó kérdés.

Terhestanácsadásra 17 hét és 5 naposan mentem. Ekkor mondták, hogy már el kell kezdeni figyelgetni a mozgásokat. Persze, ezt tudtam, de meg is említettem, hogy nem tudom, pontosan mit kell érezni. "Majd tudni fogja." Ez volt a válasz.

Pár nappal később mentünk a 18 hetes ultrahangra, ahol az orvos mindent rendben talált, láttuk, hogy a pici szépen fészkelődik, és már nem igazán fér bele a képbe. (ülőmagasságot már nem is mértek)

Ezt követte egy nyugis időszak, figyeltem, hátha érzek valamit, de semmi különös nem volt. De ekkor még nem idegesítettem magam, nem volt miért. A 4D ultrahangon kiderült, hogy nyugodt baba, én meg úgy voltam vele, hogy a teltségem miatt nehezebben érzem majd a mozgást.

Viszont 2 héttel később, pont amikor 20 hetes lettem, akkor volt a védőnői látogatás. Persze rákérdezett a védőnő, hogy érzem-e már, de NEM volt a válasz. A védőnő csak annyit mondott, hogy "még nem?". Akkor szinte magamat próbáltam meggyőzni azzal, hogy a kövérségemre hivatkoztam, de a védőnő ezen csak mosolygott. Ekkor indultam el a lejtőn.

Először jött az internet bújása, hogy ki mit érzett. Találtam több mindent, meg rokonok, ismerősök is meséltek arról, hogy ők mit éreztek, pl:

• olyan, mint a bélmozgás (azt se tudtam, hogy az milyen lehet)
• hasonlít egy gázbuborékra (aha, és akkor mit is érez az ember?)
• mint a bugyborékolás (már az ásványvizet is meg kéne kérdeznem, hogy az milyen érzés?)
• mintha halacskák úszkálnának a gyomrodban (akváriumom se volt, nemhogy halak a gyomromban)

Őszintén ez nem segített sokat, csak addig jutottam, hogy egyre intenzívebben figyeltem magam, a hasam jelzéseit. De már ekkor annyira ráfeszültem a figyelésre, hogy talán épp ezért nem vettem észre semmit.
Persze a család észrevette rajtam, hogy mindez mennyire frusztrál, szinte látszott is rajtam, hogy kezdek magamba fordulni. Persze mindenki nyugtatott, hogy minden rendben van, és nincs semmi gond, majd fogom érezni, de ezek a szavak nem igazán győztek meg. Persze naponta többször éreztem, hogy a hólyagom összerándul, mintha egy impulzus futna végig rajta. Tudtam akkor is, hogy ezt a kicsi fészkelődése okozza, de ez nem az volt, amit éreznem kellett. Mert nem ÚGY éreztem őt.

Alig telt el egy hét a védőnő látogatása után, amikor teljesen szétestem. Az ágy szélén ülve zokogtam Zsoltinak, miközben próbáltam megfogalmazni az érzéseimet. A lényeg az volt, hogy féltem, féltem, hogy valami baj van. De a következő terhesgondozásig még volt egy hét, és olvastam olyat is, aki 24-26 hetesen érezte meg a picit. Szóval vegyes érzelmeim voltak, de tudtam, hogy a tanácsadáson mindenképpen megemlítem a félelmeimet.

A tanácsadáson, amikor 21 hét 5 napos voltam, persze az volt az első mondatom, hogy aggódom. Az orvos reakciója csak annyi volt, hogy majd fogom érezni. Na bumm, köszi, veled is ki vagyok segítve. Jött a szokásos vérnyomás- és súlymérés, meg a beutalók megírása. Én azt hittem ott omlok össze. Már kezdett kizáródni a világ, alig tudtam figyelni a körülöttem zajló dolgokra. 
De a védőnő megszólalt, hogy "én azért nézek egy szívhangot". Ekkor már kezdtem magamhoz térni, de nem nyugodtam meg. Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd hallgatóztam erősen. A védőnő először hallott valamit, bár én nem. Majd kicsit arrébb tette az ultrahangot, és meghallottam én is, azt a gyors, apró, de nyugtató hangot.

Ezek után már sokkal nyugodtabban vártam AZ érzést. De nem kellett sokat. :)

Aznap, amikor 22 hetes lettem, felkeltem hajnalban, mert wc-re kellett mennem (mint minden éjjel). Amikor visszafeküdtem, először hanyatt feküdtem le, felhúzva a bal lában, mert ez gyakran begörcsöl hanyatt fekve. Alig telt el egy perc, amikor valami furcsát éreztem a hasamban. Olyan volt, mint amikor a vér lüktet az erekben, csak ritkább, de erősebb. A következő pillanatban megértettem, és megnyugodtam, mert a kisfiúnk mozog, rugdos, él.

Azóta minden nap tapasztalom ezt a "lüktetést", és bár néha kellemetlen, de mindig örömmel tölt el, hogy érzem őt.