Minden terhesség más (?)

Amikor kiderült, hogy ismét babát várok, naivan azt hittem, ez is olyan „könnyed, egyszerű” terhesség lesz, mint az előzőek. 

De már az elején szembesülnöm kellett azzal, hogy valószínűleg ez most más lesz. A teherbeesésem környéki állapotom, és az elhúzódó betegség miatt már akkor gyanakodnom kellett volna.

Ez a terhességem sokkal másabb, mint a korábbiak! A fiúkkal nagyon könnyen viseltem, szinte semmi bajom nem volt. De most minden betegségre fogékonyabb voltam/vagyok (az első trimeszterben szinte végig beteg voltam).

A náthán (vagy influenzán - már nem is tudom) kétszer is átestem a tél folyamán. Elkaptam a gyerektől valami hányós vírust. De legalább csak ennyit hánytam az egész terhesség alatt. 

Többször volt bedugulva az orrom, és tavasszal valami allergia szerű is kerülgetett, mert folyamatosan tele volt az orrom, ki kellett fújnom.

A 38. hét előszobájában nem mondom, hogy jól alszom, de nem az a legnagyobb problémám. Igaz, hogy van olyan éjszaka, amikor 4x-5x kelek, és megyek pisilni, de olyan is volt már, hogy 1x keltem csak. Az mondjuk más, hogy a fiúk átjönnek éjszaka/hajnalban, és tőlük nem férek el.

Már a házimunka elvégzése is nehezebben megy. Például összesepregetem az egész lakást, de alig bírok lehajolni, hogy összeszedjem a koszt a lapátra. 

Közben mindenrol játék, amin néha még Apa is képes lazán átlépni, nekem kell hajolgatni.  Apa mondta már, hogy hagyjam az egészet, és majd este együtt összepakolunk a gyerekekkel. De én nem viselem túl jól a rendetlenséget magam körül. Meg inkább hajolgatok többször keveset, mint egyszerre sokat.

Nem bírók sokáig állni, így mosogatni is 4-5 részletben szoktam.

Sőt ekkor még a torkom is elkezdett fájni, úgy éreztem náthás leszek.

Fáradékonyabb vagyok, bár úgy tűnik nem görcsöl a lábam, de fáj a forgóm, a farcsontom. Nem bírok sokáig ülni, se széken, se a puhább ágyon. Ha felállok, és járkálok, jobb lesz, de azt se bírom sokáig. A gyerekek mellé, ha leülök a földre, nagyon nehezen tudok felállni, vagy ha sikerül is, akkor is úgy érzem magam, mint akit összevertek.

Egy „kedves” sztori:

Szokásos vasárnap, reggeli után leves készítés, a hús előkészítése, tésztafőzés, mosogatás. Olyan kaját választok mostanában, ami felett nem kell órákat állni, amúgy se nagyon megy. Közben jövés-menés, mosás, gyerekekkel foglalkozás. Valamikor, késő délelőtt elkezdett fájni a farcsontom. Ittam magnéziumot, de erre nem igazán használ. A nap folyamán ez egyre rosszabb lett. Mintha nem is a csontom, hanem az izmom fájna. Odáig jutottam, hogy nem bírtam se ülni, se állni, se menni. Lefeküdtem altatni a gyereket, nem bírtam felállni, úgy kellett felhúzni. Elmentem zuhanyozni, próbáltam levenni a nadrágot, de csak úgy sikerült, hogy a földön maradt. Mivel lehajolni még kevésbé bírtam, így az ott pihent. A kádba alig tudtam beszállni, azt se tudtam mibe kapaszkodjak. Arról ne is beszéljünk, hogy kiszállni se volt egyszerű. Nem tudom mi jöhet még.

Korábbi terhességeim alatt rendszeresen jelentkezett a lábgörcs, amire többféle magnéziumot is kipróbáltam.

Most az egyik legerősebb magnéziumot szedem, de nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz velem a 36. héttől, amikor el akartam hagyni.

Viszont, talán pont a nagyobb dózisú magnéziumtól nem jelentkezett a székrekedés, sőt, néha a másik véglet fordult elő. Kellett pár hét, mire kitapasztaltam, hogy mikor érdemes bevenni, hogy ne okozzon hasmenést. Persze, ha érzem, hogy 1 adag nem elég, és veszek be még, akkor elő-előfordul.

Bár mostanra kezd rendeződni az emésztésem, amihez talán az is hozzájárul, hogy igyekszem napi szinten 3 liter vizet meginni.

Néha olyanokat rúg a kisasszony, hogy fáj a hasam. Ha rosszul hajolok, vagy fordulok, elég erősen szúr az oldalam. 

A szoptatás az a része a terhességemnek, ami számomra az egyik legszomorúbb, és a legmegosztóbb.

A második terhességem alatt végig szoptattam, most viszont máshogy alakult.

A második trimesztertől nagyon fájdalmassá vált a szoptatás, fájdalmasabbá, mint korábban. Emiatt néhány perc után szóltam Máténak, hogy fáj. Ő persze abbahagyta, de ráfeküdt a cicire, hozzám bújt. Ahogy teltek a napok, egyre kevesebbet kérte, már csak fel kellett húzni a pólóm, és bújt hozzám. Máté elválasztotta magát, én pedig akarva-akaratlanul rásegítettem. 

Nagyon kettős érzésem van miatta. Egyrészről örülök, másrészről szomorú és csalódott vagyok. 

Könnyebbek az éjszakáim, de az altatás emiatt hosszadalmas és nehézkes. Még a 34. héten is rettenetesen érzékeny a mellbimbóm, de abban bíztam hamarabb elmúlik, és folytathatjuk a szoptatást.
A nagynak régebben eszébe jutott néha, hogy kér cicit. Olyankor rendesen rá is cuppant és szívta. De ez piszkosul fájt, nagyon rossz volt.
Most attól félek, hogy a babánál is megmarad ez a fájdalom, és gond lesz a szoptatással. Emiatt pedig kételyeim is vannak, vajon, tudok-e majd szoptatni, lesz-e elég tejem. Most még nem volt előtejem, pedig az első terhességemnél ilyenkor már volt.

Ami pozitív, hogy mindezek ellenére jól viselem a terhességet, és minden rendben van. A fiúkat fel tudom emelni, ha kell, rövid ideig tudom tartani őket. Bár ezt főleg Máté igényli.
Úgy vettem észre, hogy nem hatnak rám a frontok, szerencsére a fejfájásaim se olyan gyakran jelentkeznek. A meleget kb úgy viselem, mint terhesség előtt, vagyis olvadok el. 

Viszont a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem úgy várjuk ezt a babát, mint az előzőeket.

Apa a fiúknak minden este olvasott mesét, ez most teljesen elmaradt. Alig beszél a pocakhoz, bár én is beszélhetnék többet.

Annak idején, 32 hetesen elmentünk Tapolcára, és készült pár pocakos kép, amit később összevágtam. Ez most teljesen elmaradt. De sokkal kevesebb kismama kép készült rólam, mint a fiúknál.


A fészekrakó ösztön a fiúknál is, és most is nagyon hamar rám tört, de végül csak a 35-37. héten teljesedett ki. Viszont akkor nagyon gyorsan kész lettem mindennel. Most viszont a 33. héttől kezdtem el rendezkedni, de nem csak a kicsi ruháit, hanem a fiúk holmiját is. Így az egész fészekrakás, takaríts, mosás, pakolás majd 1 hónapig tartott. 

Ezek, bár apróságok, de összehasonlítva a terhességeimet, nagy különbségek.