Az utolsó terhességem

Nemrég olvastam egy cikket, miszerint az utolsó terhesség szomorú. Még csak a bevezetőt olvastam, de már felhúztam a szemöldököm, és néztem furán. 

Azzal egyetértettem, hogy hiányozni fog, hogy egy apró csöppség fog az ölemben szuszogni. Lesznek olyan pillanatok, amik tényleg az utolsók lesznek, pl. az első lépések, az első szavak, az első nap az oviban, iskolában. De ez nem a terhesség. Ez másik téma, egy teljesen más történet.

Szóval, végigolvastam a cikket. Igazából alig szólt a terhességről, sokkal inkább a babával/kisgyerekkel.... megélt, és utolsóvá váló alkalmakról.

De elgondolkoztam a terhességeimen, és azon, hogy vajon szomorúan fogok-e visszatekinteni. Nekem ez a második „utolsó” terhességem, hisz' úgy volt, Rebeka után nem, vagy csak később vállalunk babát. De most már tényleg úgy érzem, ez az utolsó.

Túlzás lenne azt állítani, hogy sose szerettem várandósnak lenni. 

Az első tényleg várandósság volt, jól éreztem magam a bőrömben, nem volt komolyabb problémám, tünetem. Mondhatom azt, hogy álom terhességem volt.

A második se volt megterhelő, vagy nehéz, inkább csak hosszú, és nem a terminus túllépés miatt.  A harmadik volt a vízválasztó, ott jött a farkcsont fájdalom, a cukor, és a GDM. Viszont most, a negyedik teljesen más, és persze sokban hasonló. De ez a terhesség az, amit nem fogok visszasírni.

Az első trimesztert szinte végig kísérte a hányinger és az étvágytalanság. Ettem ugyan, de csak létfenntartás céljából. Inkább csak csipegettem. Ezt tetézte a torokgyulladás, az ebből eredő nyelési nehézség és az egyetlen pozitívum, a fogyás.

A második trimeszter se hozott nagy változást. Az étvágyam továbbra sem olyan, mint terhesség előtt, de szerencsére a hányinger megszűnt. Viszont a hosszú hetekig tartó köhögéstől, és megfázástól szenvedtem. Ha ez nem lett volna elég, akkor megjelent a jól ismert farkcsont fájás, és társult hozzá a derékfájás. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az éjszakai vagy reggeli felkelésekkor annyira el volt gémberedve a lábam, annyira fájt a combcsontom, hogy szinte lépni se bírtam, a bútorokba kapaszkodva jutottam el a WC-ig.
Emiatt, és a nehéz, fájdalmas járás miatt szereztem be pocaktámaszt. Ez nagy segítségem volt, mert nem csak a sétakor, hanem az otthoni főzéskor, takarításkor vettem fel.

A harmadik trimeszter az, amikor már kezdett igazán terhes lenni a várandósság. A lábgörcseim fokozódtak, főleg miután elhagytam a magnéziumot. A farkcsont fájdalmam hol erősebb, hol gyengébb volt, nehezen találtam meg azt a széket, vagy pozitúrát, ahogy kényelmesen tudtam volna ülni. Az alvás ugyan még ment, de már csak és kizárólag a jobb oldalamon. A terhesség elején még tudtam a hátamon vagy akár felpolcolva a lábam a bal oldalamon aludni, de ebben a szakaszban örültem, hogy van egy olyan póz, amiben sikerül aludni. Mivel a lábaim szinte használhatatlanok, felkúszott kb. 10 kg, a hasam nehéz, így a járásom lassú, lomha, és darabos.

Az utolsó terhességem egyik legváratlanabb eseménye az volt, amikor átéltem életem első jósló fájásait. Majdnem betöltöttem a 38. hetet, amikor megtapasztalhattam ezeket az ismeretlen ismerősöket.
Délután fél 5 körül hűlt le itt a levegő, esett az eső egy kicsit. Nekem meg elkezdett brutál módon keményedni, és enyhén görcsölni a hasam. Néztem a méhösszehúzódást számoló appban, nem volt igazán rendszeres, de 1 percig tartott, és átlag (!) 6 percenként. Néha erősebb volt a görcs, de volt olyan is, hogy tompán, de folyamatosan éreztem. Zuhanyoztam, rövid időre (kb 1 óra) elmúlt. Majd néha bekeményedett a hasam, és görcsölt is mellé. Volt, hogy fájt a derekam, de nem mindig, bár ez korábban is előfordult. Nem volt meg minden alkalommal az a tipikus fájás görbe (gyenge indulás, erősödés, majd enyhülés). Ez viszont éjszakára elmúlt, másnap még görcsöltem kicsit, de már sokkal gyengébben, nem volt zavaró.
Hasonló eset azóta se fordult elő. Persze, be-bekeményedik a hasam, inkább felül, de olyan is volt, hogy alul. Viszont ez nem tart olyan sokáig, és bár kellemetlen, nem elviselhetetlen.

De eljött az a pillanat is, amikor kibuktam, amikor elegem lett mindenből.
Előzményként talán annyit, hogy a kiírás előtti hétvégén épp szabad volt mindenki, Mama nem dolgozott, Zsolti nem ügyelt, így akár szülhettem volna. Ez annyira tökéletes időpontnak tűnt, hogy én el is határoztam, hogy azon a hétvégén megszülök. (Mintha ez rajtam múlt volna).
De elmúlt a hétvége, én még mindig kismama státuszban voltam, és a hétfő reggeli NST után megpróbáltam szavakba önteni a vegyes érzéseimet.

Őszintén, már nagyon unom a terhességem. Imádom a picit, eg azt, amikor érzem, ahogy csuklik, imádom, hogy egy kis csoda, egy élet fejlődik bennem. 
De már nagyon túl lennék rajta. Volt egy időszak, amikor félelemmel tekintettem a szülésre, a fájdalomra, tartottam az egész "új kórházban" szülök dologtól. De már ez sem érdekel.
Nagyon ráfeszültem arra, hogy a hétvégén megszülök. Már annyira, hogy a testem minden rezdülésére figyeltem, hogy vajon ez már az-e. Másra nem is nagyon tudtam koncentrálni.
Mivel a második babámnál terminus túllépés volt be akartak fektetni, csak ugye 40+6 hetesen megszületett. Akkor fizikálisan is jobban bírtam, mint most, és valahogy nem „stresszeltem”. Könnyedén vettem - már amennyire lehetett - , hogy túl vagyunk a kiírás napján. 
Most viszont se fizikálisan, se szellemileg nem bírom már. Félek, hogy megint befektetés közeli helyzetbe kerülök, és akkor itt kell hagynom min. 1 hétre a gyerekeket. 😭
Próbálok lelazulni, kicsit elengedni ezt a „legyek már túl rajta” érzést, de nem igazán sikerül. Szinte napról napra élek, várok, és remélek.
Szülésbeindító praktikákkal se nagyon próbálkoztunk, pont azért, mert majd lesz valahogy. De mivel nem jött a pici a hétvégén, már ezeken is gondolkodtam. Főleg a csípős/fűszeres étel, és a tonik foglalkoztat.

Azt hiszem, leírhatom ma, betöltve a 40. hetet, hogy kicsit lenyugodtam. Nem mondom, hogy elengedtem ezt a "szüljek már meg" érzést, de lazábbnak, nyugodtabbnak, és - ha lehet ilyet mondani - könnyedebbnek érzem magam. 

Igazából úgy érzem, nem fog hiányozni a várandósság, mint állapot. Persze, az a része, hogy egy életet hordozok a szívem alatt, hogy érzem a mocorgását, a rúgását, a csuklását a hasamban, az mindig szép emlék lesz.

De számomra nem szomorú érzés kapcsolódik majd az (utolsó) terhességhez.