Fiú vagy lány?

Igazából sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, legalábbis ebben a formában. Sokat olvastam anyukák véleményét, és ebben is, mint sok minden másban, megoszlanak.

Elgondolkoztam, mennyire számít, hogy fiú vagy lány lesz a pici.

Megértem azokat, akik a „mindegy” oldalon állnak. Főleg azokat, akik sokat szenvedtek, küzdöttek, harcoltak egy babáért, egy egészséges kis apróságért.

De én látom, és sokkal jobban átérzem a másik oldalt. Lehet úgy tekinteni erre, hogy „elvárást” támasztunk a még meg nem született gyerekünk elé.

Én szomorú voltam, és akár milyen rosszul is hangzik, csalódott is. De mindezt csak az érti meg igazán, aki járt már a cipőmben. És tudom, hogy sokan vagyunk, és a tapasztalataim alapján inkább a többgyerekes szülők.

Az első fiam után mindketten lányt szerettünk volna, de amikor kiderült, hogy fiú..., nos hasonlóan éreztünk, mint sokan, le voltunk döbbenve. Főleg a férjem, akinek minden vágya egy kislány volt.

Amikor a harmadiknál elmentünk 4D ultrahangra, rettenetesen féltem, izgultam. Ezerszer megnézte a szonográfus, minden szögből, és mindenhogy lány volt. Rettenetesen örültünk.

De nagyon kellett készítenem magam a fiúra, és akár milyen sz@rul hangzik, csalódott lettem volna. De ezt csak az értheti meg, aki átment hasonlón. 

Igaz, hogy a legfontosabb az egészsége, és már most szereted, és örökké szeretni fogod, de valahol a neme is számít. 

Nálunk még most is, negyedikre is számít.

Szó szerint haragszom magamra, sőt, vitázom magammal.

Itt vagyok 2 fiúval és 1 lánnyal a „hátam mögött”, és mekkora drámát csinálok abból, hogy milyen nemű baba lakik a pocakomban.

Közben meg ott van, hogy milyen jó lett volna 2 fiú-2 lány. Na ilyenkor meg rá kell szólnom magamra, hogy komolyan ez a legnagyobb érvem. Erre jön a „De hogy fognak aludni? Ki kivel? Hogy rakjuk őket közös szobába?” 

Ááá, szóval kész csődnek éreztem magam.

Kezdetben a tagadás szakaszában voltam, de a párom is. Ő újra nézte az ultrahang felvételt, többször is. Azt mondta, szerinte az a lába. Én azt mondtam, lehet a köldökzsinór. Beszélgettünk, és mindketten kimondtuk, hogy nem az a gond, hogy fiú, inkább az, hogy nem vagyunk meggyőzve.

Aznap este, zuhanyzás közben beszélgettem a picivel, és kisfiamnak szólítottam. :)

Teltek a hetek, és letisztázódtak a dolgok. Már az ultrahang másnapján elkezdtük böngészni az utónévtárat, kerestük a pici nevét. Ezzel nem sokra haladtunk. Lettek tervek, de nem találtuk meg A nevet. De erről egy másik bejegyzésben írok majd.

Nos, leülepedett minden. Teljesen természetessé vált, hogy kisfiút várunk. Úgy is beszéltünk róla. De továbbra is ott volt, hogy nem vagyunk meggyőzve, hogy nem 100%. Tudom, igazán csak akkor lesz biztos, ha megszületik. 

Szóval  terv az volt, megvárjuk mit mondanak a 24 hetes ultrahangon, már ha mondanak valamit a neméről. Ha nem, elmegyünk még egy 4D-re.

De egy 5D ultrahangot amúgy is terveztünk, mindentől függetlenül, a 30 hét környékén.

Tehát vártunk. Bár igazán mást nem tehettünk. Nem kezdtem hozzá a ruhák válogatásához, mert nem is lett volna értelme, hisz sok más tényező is befolyásolta a dolgokat. De ezt szintén egy másik bejegyzésben fogom részletezni.

Még a bejegyzés elkezdése előtt olvasgattam blogbejegyzéseket, chat felületeket a témában. Volt is megnyitva még pár lap, kutatási célzattal. De egy idő után ez is elvesztette a jelentőségét, már nem volt kedvem olvasni erről, nem érdekelt.

Teltek a hetek, néha beugrott újra a gondolat, hogy jó lenne tudni biztosra. Főleg amikor más anyukák sorra tudták meg a baba nemét, vagy épp rákérdezett valaki a miénkre.

De arra is rá kellett jönnöm, hogy kicsinyes vagyok, és erre igazán akkor döbbentem rá, amikor egy hozzám közelálló elveszítette a babáját. Onnantól tényleg mindegy volt a neme, csak az számított, hogy minden rendben legyen. 

Persze a kíváncsiság ördöge ott csücsült a vállamon, és izgalommal vegyes érdeklődéssel mentem a 24 hetes ultrahangra.

Amikor a szonográfus a combcsontot mérte, épp terpeszben volt a lába a picinek. Egy pillanatra láttam valamit, és rákérdeztem, hogy az a "férfiassága" volt-e. Az ultrahangos megerősített, hogy igen, jól láttam.

Amikor ez tudatosult, boldogság öntötte el a szívemet. Megnyugodtam, végre. Boldog voltam és elégedett. Nem számított, hogy fiú vagy lány, csak az, hogy végre biztos!

A lényeg, nekem, nekünk sokáig számított, hogy milyen nemű a baba. De miután adtunk időt magunknak, már ennek a fontossága elenyészett. Onnantól pedig, hogy biztosan tudtuk, hogy KISFIÚ, már nem is volt lényeges, hiszen ő a mi kis csodánk.